Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Márkus Béla: Makovje-medovje haluske

Hogy ezt diktálta volna - ahogy szóba is kerül - a „szlovák nemzeti érzelem"? Hogy „komoly, szorgalmas gazdák álltak az élén, őszinte nemzeti hittel"? De miért tetszik helyénvalónak akkor a kérdés, hogy a színműben „mért nincs egy normális szlovák" meg „normális magyar" sem? És miért figurázza ki a színdarabbeli Milota az áttelepülés mellett hangoskodókat, szónokolván: „kétszáz év után végre visszamehetünk a mi Matyicánk, Szlovák Országanyácskánk ölébe!" Ha a propaganda hazugsága, az agitációs, műsoros-vacsorás programok szemfényvesztése is a céltábla, a gúnyolódás nem takarhatná el ennek a népmozgalomnak a tragédiáit. Mint ahogy a Jadviga párnája naplója őrzi is az első világháború körüli nevezetes események tragikus emlékeit. Závada regényei közül minden bizonynyal ez jelöli meg a legpontosabban a szlovák nemzetiségi közösség kitüntetetten fontos emlékezethelyét. Több oldalról közelíti meg, több szemszögből láttatja. Noha az alaphang, amelyet az elsődleges elbeszélő megüt, itt is kitartóan gunyoros, egynémely szakaszában pedig egyenesen a paródia műfaját idéző az államalakításnak mégis megadja azt a komor méltóságát, amely egy évszázadokig titkon vágyott esemény beteljesülésének reményéhez fűződik. Egyfelől mintha karikatúra készülne a szlovák nemzet felébredésében bízó Bacovszky tiszteletesről (Osztatni, tévesen, tisztelendőnek nevezi), aki oly zengzetes szlovák körmondatokban állítja hívei elé a bibliai példázatokat, hogy úgymond a régi parasztnyelvet beszélő nép azt nem is igen értheti. Másfelől azonban a szlovák nemzet felébresztésén buzgólkodó pap mintha helyre tudná állítani a kulturális emlékezet megszakított folytonosságát: az alvó nemzetnek azt a romantikus képét idézi, amely az említett jelképi szerepű költemények közül a Matúskáénak áll a középpontjában. Egyfelől szarkasztikus megjegyzések és fintorok kísérik a lelkész szavait, szónoklatait még azoknak a „békétlenek"nek a körében is, akiket mint egy titkos tanácskozásra hív magához, másfelől viszont fölidézi az előző századnak azokat a nemzeti nagyjait, Stúrt, Hodzsát és Hurbant, akik az önálló nyelvért és kultúráért folytattak áldozatos harcot. A jelenet, amikor felhívja társait, hogy soha ne felejtsék el, s bizonyosodjanak is meg róla, hogy „szlovák szív dobog mibennünk", önmagában komikus, hiszen az egyik mókás kedvű bácsi mindjárt bekukkant a kabáthajtókája alá, mintha a szívét akarná megnézni, a másik vendég pedig fölkuncog erre. E kuncogást abbahagyathatja, az ekkor vagy más esetekben (például a mondattöredékekbe szabdalt patetikus szólamok hallatán) fölcsattanó nevetés élét teljesen letompíthatja annak a tudata, hogy a lelkészt szervezkedéséért és cselekedeteiért kitoloncolással büntetik majd. Legsúlyosabb vétke azonban mégsem az, hogy faluját és ennek a környékét mint egy szlovák autonóm szigetet képzeli közvetlenül odacsatlakoztatni hazája „anyatestéhez" - „lesz ebből még... japán-szlovák közös határ is", morognak közbe, akiknek már a könyökükön jönnek ki a pap „dagályos, kígyótekergésű frázismondatai". Amit megbocsát-