Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Márkus Béla: Makovje-medovje haluske

való, akiket 1947 táján erőszakosan telepítettek át a Felvidékről. Mintha a bosszú vezérelné tehát - főként annak az ugyancsak ironikus elbeszélői megjegyzésnek a fényében, amely szerint „voltaképpen egész életében képtelenek voltunk kiábrándítani abból a téveszméjéből, hogy magyar emberből, kivált ha római katolikusnak született, igazi kommunista nem lehet soha". Különállása vallási színezetet is kap tehát, ráadásul az ő magatartása és véleménye révén az etnikai különbségek, ellentétek is sajátos módon árnyalódnak: egy Felvidékről áttelepített magyar fogalmazza meg elmarasztaló véleményét a Felvidékről hajdan ide települt szlovákok utódairól. Az elbeszélő(k) közvetítette, fellengzősre formált szavai szerint a „kommunistaság"-gal azonos demokráciában „igazi magyarnak" nincs semmi keresnivalója: „látja ő, hogy községünkben is mind csak a tótok tülekedőbbje és nyomorultabb)a nyomakszik a pártba... Érsekújváron is megtapasztalhatta, milyenek ezek, akik a háború után nemcsak hogy visszakaparintották maguknak a Trianonban elrabolt Felvidéket, hanem a becsületes magyart egytől egyig kiseperték a Duna-határ alá, egészen ide le, dél-alföldi fajtestvérei közé". Mindezek tetejébe még annak sem örülhetett soha, hogy „elveszett, ami elveszett, de legalább hazajuthatnak a magyarság anyahazájába. Hát nem, mert itt egy percre sem érezhette magát magyarnak az ember!, törölte ki a könnyet Lajosunk a szeme sarkából, ahányszor csak beültünk vele a kocsmába". Ilyenformán tehát a nemzeti azonosság szempontjából fontos emlékezethelyek nevezetes történelmi eseményei, népmozgalmai közül a második világháborút követő lakosságcsere görbe tükörbe illően jelenik meg. Kurai élete más helyzeteiben is hol tudatlan szájalónak, hazafiaskodó hőbörgőnek mutatkozik; olyannak, akinek a Székely himnuszt elénekeltető erőszakossága nem maradhat elbeszélői ítélet nélkül: „óbégatta fülsértő hamisan". Az efféle ítélkezés őt is, mint más vonatkozásban a szereplők többségét is, megfosztja sorsa tragikumától, közös nevezőre hoz jogfosztókat és jogfosztottakat, mulat a történelmi igazságtalanság szóvátételén. De nem járnak jobban a Milota színdarabjának ugyancsak betelepített figurái, Kuruncziék sem. Faragatlanok a helybeliekkel, kevélyek, úgy viselkednek, mint a fúriák, ávósok segítségét kérik, velük hurcoltatják el a lakásukat elhagyni nem akarók ingóságait. Aztán meg egy kalap alá vesznek kommunistát és tótot - óvnának attól, hogy ezekkel egy felvidéki magyar összeadja magát; és így tovább. Történetük menetébe az elbeszélő hiába vág majd egy vastag csavart - kiderül, hogy azok, akiket Kuruncziék alakítanak, nem felvidéki magyarok, hanem hajdúnánási zsidók voltak, kommunista cimboráik intézték el nekik, hogy az áttelepítettek mellé felvegyék őket a listára -, a lakosságcsere lelki és észbeli indokai mégsem lesznek világosak. A regény világában nem lelhetni mentális és (tömeg)pszichológiai magyarázatát annak a ténynek, hogy „3150 tót ajkú lakosunk települt ki Szlovákiába, helyettük pedig 1460 felvidéki magyar költözött mihozzánk".