Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)
Márkus Béla: Makovje-medovje haluske
togtatását annak a hangadónak, hivatásból élenjáró iránymutatónak, ki hadak híján nem hadúr, hanem afféle mezei gazdák telepesseregének kalauzoló vezére, közügyeik választott bírája. Akit mondjuk a valahai sámáni tiszt két örököse, az Első lelkész meg az iskolamester, továbbá a jegyző, az albíró és a tíz esküdt kísér... az 1746-odik év Szent György napjáig... ők a jelölt pusztát tartoznak csupa jámbor, istenfélő, jó gazdákkal társulva megszállani". A mondaköltőnek ezzel a fel- vagy bevonulási parádéjával szemben a tárgyilagosságra törekvő krónikaíró a kisebb-nagyobb hullámokban történt beáramlást vagy beszivárgást emlegeti - az egyszeri, dicsőséges honfoglalással szemben a kettős vagy még többes honfoglalást. Ezek szerint a Szarvas mellett fekvő Szentandrásra sem egyszeriben hurcolkodott oda az a csapatnyi szlovák ős, hanem kiszipolyozott jobbágyokként sokan már jóval korábban, tíz-húsz évvel előbb megszöktek a földjükről, hogy előbb az otthonukhoz közelebb, a szécsényi járás uradalmaiban próbáljanak kenyérhez jutni, s csak akkor szivárogjanak tovább, messzebb, délre, ha itt sem sikerült megvetniük a lábukat. Ebben a távozásban, ebben a szökésben és ebben a lassanként és apránként való, sutytyómban történő érkezésben nincs azonban semmi látványos, különösen pedig magasztos nincs. A szentség hiányzik belőlük, s így a szent tér elkülönítésének és megteremtésének lehetősége. A lelkes hangját higgadtra, a mesélői modort tudósítóira cserélő Milota el is veti ezt a változatot. Szavai nyomán az a kérdés fogalmazódik meg, hogy miért örültek volna a szentandrási pusztán „minden jövevény lutheránus szlováknak", kiváltképp „a gyülevész népeknek, a szökött jobbágyoknak és nincsteleneknek". Erős kétség támadhat azzal kapcsolatban is, hogy „vallási civódás volt a feszültségek oka", hogy a lutheránus tótok a hitük miatt kerültek volna összetűzésbe a pusztát egyébként már korábban benépesítő bihari református magyarokkal. A vallási szempontot háttérbe szorítja, hogy a helyébe nyomuljon az etnikai, sőt, a faji: Rudnyánszky báró tiszttartója szerint a torzsalkodásoknak csak űgy lehet végük, „ha a tótok mind kiűzetnek innen, bármi légyen is a hitük". A honfoglalás nemzetinemzetiségi mítoszát itt a kiűzetés zsidó-keresztény mítosza váltja fel - méghozzá egy olyan előadásmódban, amelyik a korábbinál jobban óhajtja követni a tárgyilagosság, a történelmi hitelesség elvét. Ám miféle árnyalás, miféle pontosságra törekvés az, amely a szentandrási pusztát egyrészt mint valami paradicsomi helyszínt képzelteti el, másrészt pedig a (szlovák) származást mint ősbűnt tételezteti - anélkül, hogy az akkori közvélekedéssel, a más (magyar) nemzetiségűek véleményével sietne igazolni állítását. A tiszttartó vélekedése, persze, fölfogható kirívó különvéleménynek is, hiszen a szentandrási szlovákok „mégiscsak megalapították ezt a falut", azaz a kiűzés parancsát a környezetük mégiscsak hallatlanná tette vagy megtagadta. Különben is ez a jószágigazgató jelölte ki a falu első két utcáját meg a főteret, vagyis „állítólag nem úgy volt" tán a kiűzetés sem, ahogy mesélte. Az etnikai táj teremtéstörténete itt
