Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Márkus Béla: Makovje-medovje haluske

kezdődik. Egyrészt azzal a kiigazítással, hogy talán mégsem nyolcvan család, hanem inkább csak a fele volt az alapító. Másrészt azzal a nemcsak hogy fenn tartott, de még meg is erősített véleménnyel, amely korábban is a szent tér kialakításához szolgált magyarázatul: a „jámbor szlovák jobbágyok" azért szerettek volna egy Csabacsüd nevű pusztát lakhelyül megkapni, mert akkor nem kellett volna elválniuk „szarvasi és csabai testvéreiktől". (Emlékezethelyek; nevezetes események) „A valóság - ha mai mesém egyáltalán közelebb áll hozzá, mint a tegnapi - valahogy mindig szürkébb és kiábrándítóbb az elképzelt históriánál" - Milotának ez az elbeszélés nehézségeit érintő, amúgy prózapoétikai tankönyvbe illő okoskodása elsősorban a falualapításra vonatkozik. Ám általában is rámutat arra, hogy egy közösség adott esetben az alföldi szlovákság - kollektív tudata mint a közösség számára elsődleges valóság miképp írható le. Meghatározó, döntő módon: történetekben, „narratívakban" és szimbólumokban. A közös emlékezet kutatását, feltárását a Milota-féle mesék tehát éppen hogy segítik, semmint hátráltatnák. Fejtegetései, magyarázkodásai így értelmezhetőek és értékelhetőek. Például amikor lamentálni kezd a „történetszövés keserveiről", egyszersmind örömeiről: kell-e még mondanom a megszorítást, hogy én persze sok mindent csak sejtek, hallomásból ismerek vagy öntudatlanul is átigazgatok, így vegyétek ezt a tudást is? De hát némely alaposan hitelesnek látszó tényektől eltekintve mit tudhatunk egyáltalán fixen biztosra? Még amit a saját szemünkkel láttunk, saját fülünkkel hallottunk, sőt, amit mi magunk mondtunk avagy cselekedtünk, hát akár ezeket is miképpen volna lehetséges a »tenyekhez húen« elbeszélni? Hiszen mindnyájunk mesélő szája elgörbül valamerrefelé!" Máskor azon morfondírozik ez a rajongója által „nagy hadoválási szakértődnek tartott történetmondó, hogy igazából „már nem is tudom, mit honnan szedtem, mi a faktum brútum, ámbár ki az, aki tudja?, és mi az, amit talán onnan tudok csak holtbiztosra, mert az a saját ezerszer elmondott szövegem". Magyarázatul még hozzáfűzi ehhez: „Mint ahogy erre a magnóra is addig mondom, törlöm és mondom, amíg jó nem lesz. Nem pedig addig, amíg igazzá nem válik, hisz az lehetetlen". Igaz, hogy a Jadviga párnája első számú elbeszélője, a naplóját vezető Osztatni András, sőt a harmadik számú kommentáló, fél kézről való fia, Miso is él hasonló kitételekkel - az öreg hadováló megjegyzései mégis kivételesek abban a tekintetben, hogy döntő mértékben a történelmi múltra vonatkoznak, így hallva nem megrovásként, de dicséretként hangoztathatja, hogy a település „őstörténeté"-ig visszanyúló Tizenkettedik lelkész is „ezer históriát költött, vagy szaporított magról, csíráról, nekilódítván tollát a szabad szárnyalású falumonográfiának". Ez a históriaköltés, történetkitalálás és színezés nagyon is egybevág azzal a nemzetközi, ezenbelül is az angolszász szakirodalomban hangsúlyozott el-