Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Márkus Béla: Makovje-medovje haluske

formálódott volna ilyenre, mert a lakók vágyták egymás közelségét, elteltek szeretettel egymás iránt. Mintha ez lett volna történetük első szakasza, s csak ezután következett volna a második. Milota szavaival: „most jön az, ugye, mikor a mi ősapáink a sűrűn beépített falun kívülre telepítették mindazt, ami nem fért el odabenn, vagyis a szérűket a cséplés helyszínéül, no meg az aklok láncolatát az állatok és állatgondozók számára". Habár a településföldrajz mai kutatói között ugyan szinte teljes az egyetértés abban, hogy a településforma és az etnikum nem volt, nincs összefüggésben egymással, hogy a tájformálásnál az életmód és a gazdálkodás helyett nagyon megtévesztő az etnikai szempontokat említeni - a Milota regényvilága a maga elbeszélő módja szerint mégis magától értetődően állíthatja ennek épp az ellenkezőjét, láttathatja a táj formálódását egy nemzetiség, az évszázadokkal ezelőtt ide települt szlovákság szemszögéből. Tovább aztán nincs arra utaló fölvetés vagy föltevés, hogy a nyolcvan család otthonról, az (akkor még nem is létező) anyaországból hozta volna magával, örökölte volna meg ezt az „etnikailag sajátos" építkezési és gazdálkodási formát. Ennek ellenére a nemzetiségi hovatartozással is magyarázni e településforma létrejöttét azzal egyenlő, mintha - egy szaktudós igen találó szavaival - „valami misztikus állandóságot" tulajdonítanánk „annak a hellyel és idővel folytonosan változó valaminek, amit az etnikum valójában jelent". Az egyelőre még nagyon is hétköznapi, mondhatni földhöz ragadt elképzelés, ahogy a nyugdíjas anyagbeszerző, iróniára vallóan a „körzetileg illetékes helytörténetünk" nyomán a falu környékének térképét megrajzolja. A fantázia ott kap ismét lábra, a misztikum ott fakad fel, ahol a település őstörténete a „honfoglalások" históriai távlatában fogalmazódik meg, adatik elő. A „marhafos- és disznószarszagú körfalvacskába" nem férő lábasjószágoknak kívül, az első gyűrűben történt elhelyezése, aztán a másodikban a közös legelők kimérése, a harmadikban pedig kinek-kinek a nevére a szántók fölparcellázása - mindez annyira gyakorlatias tájformálás, hogy csak úgy emelhető a (falu)teremtés mítoszának magasába, ha párhuzamba állítható, rokonságba hozható más mítoszokkal is. Például a Vadnyugat legendájával, amely a beszélő képzeletében azért elevenedik meg, mert ősei földfoglalását a messzi Amerikában ekkor történtekhez hasonlónak hiszi. Mégpedig abban, hogy tetszés szerint hasíthattak ki a maguk számára megművelendő területeket. A magát is a „romantikus helyi historizálás mondaköltői" sorába helyező idősb Milota mielőtt mintegy módosítaná, újrafogalmazná a falualapítás általa már előadott történetét, még azzal a felelősséggel példálózik, amelyik „a honfoglalások vezéreinek vállára" nehezedik „a helyes otthonteremtésnek" a „topográfiai dilemmái" közben. Ez a súly azonban az ő képzeletét nem lenyomja, hanem elragadja, nem megbénítja, hanem szárnyaltatni kezdi. Mintha közvetlen látvány volna, ami látomása lehet csak. Eleven benyomás, ami érzékcsalódása csupán: „negyedezred évnyi távolból is hallom a csörtetést, az ostorpat-