Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Márkus Béla: Makovje-medovje haluske

nyei, esetei. Ez a nyugalmazott anyagbeszerző, gyakorló méhész, Milota Gyurka bácsi mondja magnóra egy valamikor élt krónikás, a Huszonegyedik Kokan tisztelendő úr, de mindenekelőtt a Negyedikre hivatkozó, az ő írásait használó Tizenkettediknek nevezett lelkész följegyzései nyomán a „falualapítás" történetét. Különböző, egymást inkább kiegészítő, semmint cáfoló változatokkal áll elő. Előbb csak szabadkozva, hogy emlékezetből idéz, s így „nem kizárt, hogy színezem" a történetet, utóbb viszont szinte már büszkélkedve, hogy „a fantázia is lábra fog benne kapni". Előbb az életmód térbeli megnyilvánulásai közül a gazdálkodás különleges fajtáját, a méhészkedést mint sajátságos nemzetiségi módozatot emelve ki, utóbb még azt a mozdulatot is felidézve, ahogy az Első, mármint a lelkészek sorában, egy keresztet váj be a csizmája sarkával a földbe, mondván: „Nak szem zasztanye ten kocs zo zvonom!" Vagyis ide álljon a kocsi a haranggal, itt, a mai torony helyén legyen a falu központja. Egyszer az eredet-időknek, Mária Terézia korának tulajdonítja, hogy a „fóliánsok tanúságtétele", nem utolsósorban pedig a Hontból, Nógrádból vagy Gömörből hozott fába vájt méhlakások, a klátnak, magyarul tuskónak nevezett kaptárak szerint „az alföldi szlovákoknál a méhészkedés az Alföldre való letelepedéssel egy időben terjedt el". Másszor a vallási közösséget hangsúlyozza, amikor arról a nyolcvan evangélikus gazdálkodócsaládról számol be, amelyik 1740-ben sok ezer más felvidéki szlovák telepes társaságában érkezett meg Szarvas és Csaba környékére, hogy aztán ez a bíróból, tanítóból és lelkészből álló „zárt közösség" hatévnyi „helykereső tülekedés" után báró Rudnyánszky József szentandrási uradalmáról 1746. április 24-én áthurcolkodjék a főnemes a „mi majdani településünket jelentő, ám az idő tájt lakatlan pusztájára". Nemcsak a helyszűke kényszerítette ki ezt a váltást, egy lakatlan, vadon terület elfoglalását, hanem „a beszivárgó katolikus magyarokkal fölszikrázó vallási villongások" szaporasága is - a szent tér elkülönítésének és kialakításának megvan tehát a magyarázata. Ehhez társul aztán az a gazdaságföldrajzi okfejtés, amely a természeti környezethez való alkalmazkodásban, a települési szerkezet létrehozásában kimondva, kimondatlanul az etnikai jelleg megnyilvánulását, kifejeződését látja. A krónikás elődeinek véleményét közvetítő Milota György szerint ugyanis „magában a keletkező faluban" az őseik oszthattak volna nagyobb háztelkeket maguknak, ám sokan „szántszándékkal ütötték le kijelölt portájuk határkaróját szomszédjukhoz, rokonukhoz közelebb, mintha valami akolmelegbe akartak volna behúzódzkodni még a házacskájukkal is". A „szent" mellett az „etnikai táj" is létrejön ezáltal, az összetartozás, a testvériség gondolatának és az otthonosság érzésének, a közös sors vállalásának eme nyomatékosításával. Mintha az a települési szerkezet, amelyet a szaktudomány kertes településnek, megosztottnak vagy két beltelkesnek nevez, és amely lényegi ismertetőjegye a lakóhelynek a munkahelytől való különválasztása, elsősorban azért