Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Pálfy G. István: Üzenet a huszonkettedik századnak

Nagy Gáspár tudott hősi verseket írni. De nála szerényebb embert keveset láttunk. Hősi volt a vállalása olyan időkben, amikor a következményekről csak a felettünk való világban lehettek elképzelések. Hős volt, de senkit nem állított volna a csatamezők első sorába. Ö maga sem akart hős lenni. Épp úgy, ahogy idősebb barátja, Sütő András sem volt a korábbi értelmű fejedelem. Sütő András valóban megcselekedte, amit megkövetelt a haza; megcselekedte, amit Szent Istvántól Bethlen Gáborig királyok és fejedelmek róttak rá, mégsem tett semmiféle koronát a saját fejére. A legegyszerűbb ok, hogy közvetlen elődei, Tamási Áronék sem tettek koronát a maguk fejére. Ebből is látszik, hogy kiket tekintett valódi elődeinek. Utat Erdélyben akkor kellett választania, amikor mára jórészt elfelejtett vezérek irodalmi generalisszimuszoknak számítottak. A hűvös józan ész törvényei szerint őket lett volna hasznos követni. De nem ezt tette. Még féltékenyen epés bírálói se állítják, hogy sok időt töltött volna a divatos proletkult útvesztőiben. Szinte már indulásakor észrevette, hogy minden valódi elődje egy olyan időnek volt a korszak-meghatározó személyisége, amely korról azt lehetett gondolni, hogy rosszabb nem jöhet utána, mert a legrosszabbnak az alján vagyunk. Sütő András nemcsak meglátta, de ki is merte mondani, hogy azóta a haza a magasban igaz és teremtő illyési álma alá kerültünk, abba a hazába, amelynek a neve: haza a mélyben. Ebben a mélységben már nemcsak bölcs megfontolásból, a néppel fizikailag is azonosuló szeretetből nem vállalhat fejedelemséget senki, hanem azért, mert nincs értelme. Itt már nem a minden egész eltörött zseniális felismeréséről van szó, hanem arról, hogy szinte minden elveszett. Arról az Adyt is kényszerűen kiigazító felismerésről, hogy meszsze még a feltámadás. Ady rémlátó utolsó erdélyi szavai után hatvan-hetven-nyolcvan év múltán Sütő Andrásnak azt kellett látnia, hogy nemcsak a pusztakamarási omlás válik véglegessé, hanem tömbökből is lehet szórvány, ősi magyar városokból kisebbség. Nemcsak a marosszentimrei templom veszíti el még a papját is, hanem gyógyíthatatlanul sérül az a szellemi erő, amely öntudatot adott a végzet előtt fehér zászlókkal álló trianoni magyarságnak. Ebben a helyzetben teremtett új gondolkodási és viselkedési mintát. Nem azt mondta, hogy nincs feltámadás, hanem azt, hogy még messze van. Könyvvel, gyertyával, némaságra szorított szájjal is szembe tudott szállni a nagyon is kiszámíthatóval. Ő ment az élen, nem másokat küldött oda. Szakított azzal a paternalisztikus szellemi viszonyrendszerrel, amelynek valamilyen mértékben mindannyian a foglyai vagyunk. Azok is, sőt azok igazán, akik a jelentéktelenség stilizációjának vélik a műveit és erkölcsi útját is. Attól reszketnek, hogy mégiscsak ő a fejedelem. Pedig „csak" egy volt közülünk, messze fönt a magasban. Maga mondta: vannak, jönnek majd nagyobbak, eredményesebbek. Mi meg nyugodtan tehet-