Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Cs. Nagy Ibolya: Elviselhető-e a zseni?

miatt? Szabad-e a közösségnek arra használni az erejét, hogy „megbélyegezze, eltiporja" a legjobbakat? A dráma szerint Kocsi rektor úré a morális igazság: a professzorok kétségkívül dogmák rabjai, mellesleg némelyikük (Szilágyi professzor) magánokok miatt megsértett figura is. A képlet tehát, a Kollégium morális kor- és kórképe, a szabad szellemű zseni és az őt korlátozni akaró, ultrakonzervatív iskolai környezet ellentétére épít. A per azután a koncepciós perek metodikája szerint zajlik: a döntés előre meghozatott. S ez így ki is mondatik, a drámában a pernek (melyet a költő „összecsoportozott" vétkei miatt hívnak össze ismét) már nincs sem dramaturgiai jelentősége, sem szellemi nóvuma: „Mindegy, mit mondanál, Kész a végzés". (A roppant éles elméjű, kiváló logikával vitázó Csokonai itt és most viszont elméjét meghazudtolóan naiv; „Már azt is tudják, hogyan Jognak szavazni? Mondhatok bármit?" Épp ő ne tudná ezt?) A megfélemlített diákok, az esküdtek is úgy szavaznak (Tóth Ferenc is), ahogy kell: a költő ellen. A döntés és a tárgyalás közötti jelenet a legendás búcsúbeszédnek szenteltetik: korrekt tényszerűséggel. A kollégiumi kórkép tovább mélyül: az intézmény a „vaskalaposság", a hatalomféltés, az „uralmi vágy" megtestesítője lesz. A város szereti Csokonait. „Az első pert még megúszta valahogy - idézi fel az öreg Tóth Ferenc. - Sokat segített ebben a debreceni egyháztanács küldöttsége, akik mögött Domokos Lajos és természetesen, Hunyadi püspök úr állott, ők tudták, mi zajlott a háttérben". (Erősen Szabó Magda drámájára hajazik ez az írói felfogás!) A kollégiumi maradiság, irigység-sértettség viszont ellene tör Csokonainak. A drámában ekkor a „debreceni reform-szellem" áll szemben ama kollégiumi hatalomféltéssel. A némileg leegyszerűsített rajzon viszont újabb vonás jelenik meg: a költőt védő rektor és az őt hevesen támadó Szilágyi professzor között eleinte ingadozó Budai professzor röviden szólva érvei, eszméi feladására szólítaná fel, ösztönözné Csokonait. A szájába adott szöveg már-már parodisztikus megfelelője, gúnyrajza annak az egységes és testvéri európai uniós világról szóló mai ideának, mely olyasféle „nemzetek feletti, ha úgy tetszik, népek feletti" közösségről regél, melyben, a dráma szintjén, nincs helye az „ősi, a hősi múlt önös felemlegetésének". (Ez az, ami „Európát nem érdekli...") A nemzeti jelzőnek sincs értelme, visszhangja a közös égboltozat alatt, mondja a professzor. Az írói sugallat: lám, az européer, a válóban európai látókörű Csokonai lett a dogmákban fuldokló kollégiumi szellem szerint a maradi, a földhözragadt, a korszerűtlen! A hamis látszat rátelepszik a valóságra. A tények önmaguk ellentétébe fordulnak. Az ábrázolt magatartás képmutatása egetverő! A szerző nem titkolja, sőt megvallja: a drámát a magyarság iránti feltétlen szeretete és hűsége íratta vele. Darabja egyfelől fölerősíti, mintegy mitizálja a 18. század végi kollégiumi szellem önmagát európainak megnevező, valójában provinciálisán haladásellenesnek láttatott gőgjét: s ezáltal G. Nagy Ilián a