Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Cs. Nagy Ibolya: Elviselhető-e a zseni?

zony tömegével fordulnak elő olyan mozzanatok, melyek szerint költőnk kivételesen kötekedő, kihívó magatartású, polgárpukkasztó, semmiféle törvényt nem tisztelő alkat volt. A per tényleges vádpontjai „álokok", de tényalapúak: Csokonai nem látogatja a templomi könyörgéseket, durván beszél (csak hagymás vetrece-ügyben, de ez mindegy is) a szakácsnéval, illetlenül rövid (magyaros) ruhát visel a tóga helyett, alkalmatlan időben furulyázni tanítja a diákjait, népdalokat énekeltet velük s egyéb, egyenként talán kevésbé, együtt, sorozatosan azonban már főbenjáró vétek ott, ahol ezeket elkövetni szabály tiltja. A kizárás oka minden bizonnyal vétkei összessége lehetett. A zseninek, aki nem tűrt el semmiféle köteléket, el kellett hagynia azt az intézményt (mondhatjuk: bármelyiket), amelyet szükségszerűn határoztak meg törvények, szabályok, korlátok is. Az intézményes rend általában nem a zsenik számára találtatik ki. Csokonai menesztése az első nagy kudarc, amely akkor vagy ráébresztette, vagy sem a költőt arra: a világ (a Kollégium) minden polgárától elvár egyfajta szabálykövető magatartást. Páskándi Géza majd erre a különösnek feltűnő, ám természetes kettősségre is ráérez drámájában [Diákbolondító, 1976), s írja le a debreceni bemutató műsorfüzetében a gondolatot (1978): „Nemcsak a zsenit nem ismeri Jel a középszer, a zseni sem ismeri Jel mindig igazán a középszer életképességét, szívósságát és a középszeren-aluliság még nagyobb veszélyeit": meg a kettős kompromisszum szükségszerűségét. Magában a Páskándi-drámában mindazonáltal kissé féloldalas lesz ez az elmélet: a szerző erősebben ostorozza a zsenialitást elfogadni nem tudó környezetet, a középszer megnyilvánulásának tételezve fel a kollégiumi, intézményi szabályok iránti ragaszkodást, s jóval kevésbé kéri számon Csokonain legalább azt a minimálisan szükséges kompromisszumkészséget, mely a közösségi létezésnek pedig alapfeltétele. Páskándi és a legújabb Csokonai-dráma [Csokonai - a kicsapott diák, 2003) szerzője, G. Nagy Ilián is, föltételeznek egyfajta jó értelmű, ámde önmagára nézvést roppant káros naivitást a költőben. G. Nagy Ilián ezt a Csokonai-féle naivitást politikai szövetbe burkolja: a költő nem akarja észrevenni, hogy - a dráma szerint - koncepciós per zajlik ellene. Páskándi a zseni természetéből fakadónak véli: hiányzik a költőből a köznapi létben való okos eligazodás képessége. „A költő, mint magánember rosszul ítéli meg a világot. Mert a zseni nem Jeltétlenül az élethelyzetek, a helyzetjelismerés zsenije is... Aki távoli hegycsúcsokra szegzi a szemét, gyakran botlik meg a lába előtt heverő közönséges kis kődarabban." A Lilla elvárta biztos munka, a garantált megélhetés például ilyen kicsi, de nagy fájdalmat okozó ködarab volt. A lényeges hasonlóság pedig mindkét szerző esetében, hogy az alkalmazkodóképesség hiányát eredeztetik ebből a feltételezett, a praktikus dolgok iránti érzéketlenségben megnyilatkozó naivitásból. E gyanútlanság szerint egyrészt a buta szabályokat - s Csokonai lényegében annak tarthatta a kollégiumi rendtartás legtöbb pontját - fölösleges is