Lakner Lajos szerk.: Élet és Világ (Debrecen, 2007)

Lakner Lajos: Ferenczy István Csokonai-szobra és fogadtatása

vezetne el / A' puszta dombhoz". Ezek szerint tehát bár sokan értették Csokonai verseit, de senki sem volt fogékony a sírnál elvárható, a hamvak keltette érzelmekre, vagyis az emlékezésre, a költő emlékének életben tartására. De nem baj, folytatja Sárváry, most már itt van a Kollégiumban sima carrarai márványból kifaragott szobra, s „örökre ott lesz", emlékezetre méltó tettre ösztönözve a diákokat. Csokonai? Nem, hanem Ferenczy szobra. Úgy tűnik föl, hogy Sárváry Pál számára Csokonai Ferenczy nélkül erőtlen, hatástalan volt Érdemes néhány sort idézni Sárváry Csokonai életének töredék vonalai című, Toldy számára 1844-ben készített írásából is: „íme Debreczen, noha sok jeles érdemekkel emlékezetes férfiaival, u. m. főbírái, püspökei, prédikátorai, iskolatanítói, orvosdoctoraival, dicsekedhetik, soha csak egynek is oszlopot nem emelt: Csokonait pedig azzal tisztelte meg. Hát csak a' verselő Musa érdemel köz emléket?" E sorokból világosan kiderül, hogy Sárváry nem egyszerűen Csokonaiban, emberi magatartásában és költészetében látott kifogásolnivalót, hanem értetlenül és megdöbbenve állt az előtt a történés előtt, hogy a 19. század első felében az irodalom és a művészet egyre nagyobb, sőt egyre inkább domináns szerepet játszott a közgondolkodás alakításában, szemben a vallással és a tudománnyal. A fentiek alapján tehát arra következtethetünk, hogy Sárváry Ferenczynek szóló levelét nem személyes meggyőződéstől vezetve írta, hanem kollégiumi alkalmazottként, aki tudja, mi az illő magatartás. Mindazonáltal talán másról is szó van. Arról, hogy Ferenczy szobra nem volt alapvetően irritáló sem ábrázolásmódja, sem elhelyezése tekintetében. Ferenczy Csokonaija ugyanis semmiben sem emlékeztetett az egykor élt és - ami különösen fontos - a diákság emlékezetében élő költőre. Szép klasszikus fej, nemzeti ruhába öltöztetve. Nem tudható, hogy Ferenczy mit ismert Csokonai művei közül, de bizonyosra vehető, hogy a nemzeti viselet nem a költő életműve - a nemzeti költészet megteremtésének igényéről tanúskodó - utolsó szakasza ismeretéből, hanem a kor igényéből következik. Az idealizált arc azonban idealizálja, Csokonai alakjának eszményítése, a reális világból való kiragadása pedig virtualizálja a nemzetet, amelynek költőjeként a szobrász ábrázolta. Valahogy úgy, ahogyan ez Bíró Ferenc szerint Virág Benedeknél is történt. Nehezen megválaszolható kérdés ugyanis, hogy ki is tartozik ebbe az antikizált nemzetbe. Leginkább egy, a művészethez való viszony révén létrejövő befogadói közösségre gondolhatunk, ill. arra a közösségre, melyet a büszkeség érzése köt össze, hogy a magyar nemzetnek is vannak panteonba illő alakjai. A Ferenczy Csokonai-szobra kiváltotta reakciók közül mindenképp érdemes számba venni Kazinczyét. Nem csupán azért, mert tulajdonképpen ez az egyetlen lényegi kérdéseket érintő írás a mellszoborról, hanem azért is, mert belőle jól kiolvasható az a tanácstalanság, ahogyan a korabeli művelt közvélemény fogadhatta az alkotást. Kazinczy első benyomása csalódottságáról ta-