Balogh István: Ecsedi István élete és munkássága (Folklór és etnográfia 20. Debrecen, 1985)
A tanári katedrán
A tanári kar az énekes temetéseket és a tanulók igénybevételét mindig is ellenezte, és nagyon örült annak, hogy 1919ben a spanyolnátha járvány alatt megszűnt. A református egyház lelkész kara 1923-ban ismét szorgalmazni kezdte a szokás felújítását. Ecsedi István, aki akkor a tanári kart képviselő presbiter volt, erőteljes érvekkel győzte meg a presbitérium többségét; „a temetésre járás egészségi, tanulmányi és fegyelmi szempontból káros következményeiről". Fellépése nyomán a presbitérium úgy határozott, hogy ki kell kérni az intézet tanári karának véleményét és azt döntésre fel kell terjeszteni az egyházkerülethez. Bár a vonatkozó döntést nem ismerjük, az bizonyos, hogy az 1920-as évek második felében a temetési menetek énekszóval való kísérése alól a tanítóképzősök mentesültek. 82 Amennyiben tehette maga gondoskodott diákjai mellékkeresetéről. A városi múzeumban egy negyedéves tanuló vezetésével vasárnaponként 6—6 diák teljesített teremőri szolgálatot, és ezek ezért rendszeres díjazásban részesültek. 83 Volt tanítványai emlékezete szerint egy-két kiválóbb tanítványát néprajzi gyűjtőútjaira is magával vitte, és az úton teljes ellátásukról gondoskodott. Tanári működésének utolsó éveiben az önképzőkörben rendszeres pályázatot hirdetett néprajzi gyűjtésre, és a pályadíjakat saját zsebéből fedezte. Szigorú, de igazságos tanárnak ismerték, aki mindig találó megjegyzésekkel nyesegette a félszeg, otthonról kevés társasági illemet hozó diákjainak nyegleségét vagy sutaságát. Múzeumigazgatóvá választása után búcsúztatásán kollégái mellett volt tanítványai is megjelentek. Szűcs János, akivel az oroszországi utat is tervezgette, „mint apját szerette és tisztelte tanárát". Igazgatója, Veres István szerint, tanítványai „kezdetben féltek tőle, de aztán ötödéves korukra megtanulták, a kurtán kemény szavak és a katonás szigorúság mögött 82. Uo. II. 8. a. 7. 13. sz. 1924. okt. 22. 83. Uo. II. 8. a. 4. sz. 1924. dec. 3.
