Balogh István: Ecsedi István élete és munkássága (Folklór és etnográfia 20. Debrecen, 1985)

A tanári katedrán

évi népszámlálásra támaszkodva. Részletesebben azonban csak az Alföld tárgyalásánál tért ki az itteni magyarság tárgyi, anyagi kultúrájának ismertetésére. A helybeli középiskolák tanári karában ezekben az években már akadtak néhányan, akik megszerezték ezt a tudományos rangot, de a saját intézetében csak egyedül ő érte el ezt a fokozatot. Egyházi körökben nagy tekintélyt adott neki. Politikai ellenlábasa — hivatalos minőségben tanulmányi felügyelője — az 1925/26. tanévi ellenőrző látogatásánál nemcsak pedagógiai eredményét ismerte el, hanem külön is jegyzőkönyvbe vétette, hogy a magántanári promoveálásával ,,az intézet tanári karára is esik világító sugár".

80 Tanári működésének utolsó évében állapította meg róla a szakfelügyelő — aki igen szigorú bírálója volt a tanároknak —, hogy osztálya alapos tájékozottságot mutat a földrajzban, és hogy „a szaktanár a képzőnél magasabb színvonalon tanít".

81 Ez az elismerés annál jólesőbb lehetett számára, mert a tanítóképzőbe a gimnáziumok vagy polgári iskolák IV. osztályából nem a legjobb tanulók jelentkeztek. A tankönyvhiányt már említettük, de ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy a tanári kar is csak lassan töltődött fel fiatalabb, egyetemet végzett tanárokkal. A tanulóknak is voltak olyan kötelezettségei, amelyeket évszázadok óta fennálló hagyomány szentesített. Ilyen volt a halottaknak énekszóval kikísérése a temetőbe, ami egyben némi szerény jövedelmet is jelentett, a máskülönben amúgy is rászorult tanulóknak. Debrecenben a köztemető megnyitásáig minden utcának volt temetője, a templomi vagy a háznál tartott gyászszertartás alatt diákokból álló énekkar énekelt. A tanítóképző felállítása után ezt a kötelezettséget a prepák látták el, és a gyászoló felek igénye szerint a halottat utcahosszat énekszóval kísérték ki a temetőbe. 80. TREL. II. 8. a. 2. 1926. febr. 12. 81. Uo. II. 8. 1. sz. 1929. ápr. 12.