Bakó Endre: Debrecen, lelkem székvárosa (Debrecen, 2006)
A debreceni katedra
iá Ihatok, melyben szerző irodalmi életünknek rendkívül színes, egyéni látásra valló fejlődési vonalakkal összetartott képét rajzolja Vajda Jánostól napjainkig. Ez a kép szervesen illesz; kedik a tanulmány más szakaszainak irodalomtörténeti fejtegetéseibe. Németh Eász/ó irodalomszemléletének mintegy két pillére Berzsenyi Dániel és Csokonai Vitéz Mihály; az ő költészetükben található értékekhez viszonyítja irodalmunk igen sok jelenségét akkor, mikor látszólag alig teremthető kapcsolat közöttük. Az ő költészetükben rejlő erőket kívánja hatékonnyá tenni a népi és európai hagyományokon egyformán nyugvó új magár szellemiség kialakulásában. A könyvnek szellemi életünk jelenlegi állapotával foglalkozó szakasza tele van harcias lendületű, erősen szubjektív hangú bíráló megjegzjsekkel, melyeknek a tudományhoz csak kevés közük van. Szerző némely tételét, pl. Kerényi Károlynak, mint az antik görög hagományokon nyugvó új életszemlélet prófétájának túláradó méltatását — a tárgyilagosságot kereső olvasó alig követheti mosoly nélkül. A Kisebbségben című kétrészes tanulmánygyűjtemény /Budapest, 1942. Magár Elet kiadása, I. 369 l, II. 364. /./ névadó tanulmányával végül azért foglalkozunk itt külön, mert szerző szerint eg új irodalomtörténet csiráit foglalja magában. Németh Eász/ó a magár irodalomtörténet Bessenyei Györggyel kezdődő korszakának „fejlődési zavarait"próbálja felfedni, melyekben — véleménye szerint — mindég a „magarabb szellem" rekedt meg míg a kevésbé magyar tovább hatott és vitte a fejlődés fonalát. Lényegében Farkas Gyula könyvének I,yAz asszimiláció kora a magyar irodalomban" / megjelenése után a „Magyar Szemle" hasábjain az asszimiláció körül megindult vitához fűzj mondanivalóját, de a , jöttmagyar" és a „magyar-magyar" ellentétét a „híg magarság" és „mély magarság" ellentétévé szélesíti, és szellemi életünknek 1867 előtti korszakaiba is visszavetíti. Tétele erősen vitatható, sőt bántó, ha a „híg magyarok" Németh Lász/ó alkotta névsorát — Kazinczy, Kölcsey, Kisfaludy Káról}', Kossuth, Eötvös, Petőfi, Jókai stb. — a „mély magyarokéval" — Bessenyei, Kármán, Csokonai, Berzsenyi, Széchenyi, Katona, Szalay, Arany, Kemény, Zilahy, Vajda, Péterfy, Ady stb. — egyszerűen szembeállítjuk. Tagadhatatlan azpnban, hogy a torzító szembeállítás mögött némi igazság is meghúzódik. Németh Lász/ó feltétlenül helyesen állapítja meg hog az asszimiláció folyamata és az asszjmiláns szellem márjóval 1867 előtt érvényesült irodalmunkban, s ebből a felismerésből kiindulva egyes költőink és íróink teljesebb megértéséhez több találó észrevétellel járul hozzá- A tanulmány második fele alig tartozik ránk: itt kizárólag a „kultúrkritikus" és „irodalompolitikus" szplal meg — magam nem kevésbé irtózpm ezektől a szavaktól, mint Németh Lász/ó, mégis, mint ő, kénytelen vágok velük együtt élni! — aki szellemi életünk helyzetképét vizsgálva 1939 tavaszán ragogó dialektikával, de egyúttal sajnálatos elfogultsággal szója vádjait főleg Szekfű Gyula és Babits Mihály ellen. Vádaskodásait értékükben és hatásukban legtalálóbban azzal a bíráló mondattal jellemezhetjük, melyet maga Németh Lász/ó írt Szabó Dezső pamfletszerű kritikáiról: „Elképzelhető-e rosszabb iskola eg szellemi tunyaságra hajló ifjúságnak, mint efféle kiütésekből eg sorozatot végignézni? 169. If A „kultúrkritikus"fejtegetéseit csupán azért tesszük szóvá, mert a mondataiban megszólaló megbántottság és fanyar elégedetlenség az irodalomtörténet-író stílusmodorosságaira is fényt vet, és általában elősegíti Németh Lász/ó írói egéniségének teljesebb megértését. Hog elégedetlensége jogosult-e vag sem, az nem tartozik ránk. De
