Bakó Endre: Debrecen, lelkem székvárosa (Debrecen, 2006)
A debreceni katedra
tik a lényeget: Németh László valóban megértő, elhivatott módon közeledik Berzsenyihez, s kivételes lényeglátó képességével rajzol róla új, figyelemre méltó képet. Nagyon meggyőző, amit Berzsenyiről, az emberről ír: a soproni németes polgári műveltség és a dunántúli kó'zépbirtokú nemes életmódja között mutatkozó különbség a költő testvértelensége, apjához való viszonya, herkulesi fjúkorának „mítosza" és több más mozzanat új fényt és jelentőséget kap lelki arcának kialakulásában. A kötet két legérdekesebb és kétségkívül lemaradandóbb fejezete az „Ember a műhelyben" (II.) és az „Önigazolás" (V.) című. Az előbbiben szerző az igaz} műértő tekintetével, kiforrott ítélőképességével és nemes ízléssel vizsgálja Berzsenyi líráját. Különösen elismerésre méltó, hog az ismert nag alkotások mellett a költő néhány feledésbe merült, örökszép versére is rátereli a figyelmet, főképp pedig az, hog Berzsenyi műhelyébe vezetve az olvasót, egséges, vonzó képet ád fejlődéséről. Az „Önigazolás" című fejezetben a Platónnál és esztétikai tanulmányokkal foglalkozó Berzsenyit állítja az olvasó elé. Németh Eász/ó gakran itt is mélyebbre tekint, mint az eddigi Berzsenyi-kutatók, s ig a költő-esztétikus helyesebb megértéséhezjut. A Plafonra vonatkozó részletekben felhasználta ugan Kerényi Károly „Az ismeretlen Berzsenyi" című, akkor még kéziratban lévő tanulmányát, de ezzel szemben is mindig megtartja szemléletének és ítéletének önállóságát. A könyv apróbb hiányaira a szakbírálók rámutattak. Szerintem ezek a hiányok nem súlyosak és alig csökkenthetik a szerző lényeglátó és összefoglaló érdemét. Két — szerintem elvijelentőségű— bíráló megegzést azpnban mégis fűznék a könyvhöz Az égik szerző bántó lenézése a „hivatalos irodalmárokkal" és filológusokkal szemben. Nem értem ezj a lenézést: a filológusok és „hivatalos irodalmárok" önmegtagadó műhelymunkája nélkül Németh Eász/ó aligha kerülhetett volna abba a helyzetbe, bog Berzsenyiről szpló szép könyvét megírja, lenézése annál indokolatlanabb, mert olykor gúnyolódásával szemben a joggal várt eredménytöbbletek is elmaradnak. Hog pl. a költő miképpen töri át a horatiusi kereteket, arról Németh Lász/ónál is alig találunk többet, mint Gyulai Pál leszólt előadásaiban. Ez az alázathiány a kutató tudománnyal szemben éppen nem veszélytelen, különösen, ha erős egéniség sajátossága, mely kétségkívül irányító hatással van ifjúságunk gondolkodására. Aki igényt tart arra, bog egetemen vezesse az ifjúság szakképzését, annak tudnia kell, hog a képzettség alapja a megbízható és lelkiismeretes kutatómunka. Hogyan támadjon kedv a tudományra vágó ifúban kutatásra, ha égik szellemi irányítójától valóban megvesztegető előadásban a becsületes kutató becsmérlését hallja? Másik bíráló megjegyzésünk Németh László tagadhatatlanul egéni irodalomtörténeti stílusát illeti. ízlés dolga, hog valaki írásaiban sz/vesen használja az erotikával kacérkodó hasonlatokat, a szinte kamaszos lendületű kifejezéseket, az olvasót meghökkentő fordulatokat. Megvallom, hog Németh Lász/ó regényeiben és színműveiben gakran még élveztem is fojtott szenvedélytől izzp, érdes és meg-megállásra kényszerítő írásmodorát. Irodalomtörténeti tanulmányban azpnban bizpny zavar ez a stílus, és alig hiszem, hog közelebb vezet a célhoz Nem kell mindjárt a „hivatalos irodalmárok" „bikkfa-nyelvezetéhez"folyamodni, hog az efféle éppen nem helyénvaló, s olykor bizpny tényekkel sem igazolható kifejezéseket elkerüljük: „specerájban kotló irodalmár", „millenniumi hülyeség", vag „az eltört sódarú Berzsenyi", aki „beledermedt a dicsőség kocsonyájába". Ne lássék kicsinyes akadékoskodásnak, hog ezeket a stílusbeli kisiklásokat szpvá teszem. Németh László ízig-vérig íróember, s stílusa írói lényegének égik legjelentősebb vonása. Ha
