Bakó Endre: Debrecen, lelkem székvárosa (Debrecen, 2006)

Szemelvények, dokumentumok

rándokút lesz. Nem vezér, példa akart lenni. De most mintha valami zavarná elszántságát. Az új Tanú ennek az ingadozásnak a grafikonja. (...) Egyik régebbi írásában borzongva fedez fel szellem-rokona, Ortega mögött egy árnyékot. Ez az árnyék most megjelent mögötte is: a tömegigények vetítette Németh László. A tömeg vezért kíván, isten mentse, ogy hallgasson rá. Neki egy kötelessége van: önmagával szemben. Nőtesse ki ezt az életet a mából az örökké valóságba, a magyar elve elrendelések poklából a szabadság paradicsomába, s akkor, de csak akkor, megette a magáét. Használni akar? Csak így használhat! Juhász Géza: Németh László: Ember és szerep

9 (...) Nem önéletrajz ez, csak egy vállalkozás története, mondja Németh. De ez a történet szimbolikus. Mindenki úgy indul, hogy ember legyen, s végül egy szerep szívja föl képességei legjavát. Némethnek a Költő az ember, s a szerep, amely eltemeti ezt a költőt, a Tanú, a szellemi élet tanúja, aki lát és vall, és bizonyságot tesz. Akiket nem téveszt meg a nagy lélek egyszerűsége, akik túl látnak a szavakon, meg kell érezniük az események mögött az antigonei sorsot, amelyről Németh nemrég olyan szépen beszélt a rádióban. Fiatalok, akik heroikus életérzésre akarják magukat edzeni, jobb iskolába nem iratkozhatnának. Lehetne ez ellen a mű ellen is kifogásokat tenni. Jelképes sugárzása nem mindig egyenletes, apró élményképei közt tényelcsuszamlások sem hiányoznak. Aki effélére vadászik, számoljon vele, hogy a könyv síkja más, mint az életé. Hűvösebb vidék ez, más atmoszférát áraszt. Az Ember és szerep hegyi klíma. (...) Juhász Géza: Németh László Erdélyben™ (... nyári erdélyi útja még világosabban menekülés volt. (...) Erről az útról vall a Tanú nagyhírű száma: Magyarok Komániában. A tájékozadant kellemedenül érintheti benne valami hűvös fölény, a közömbös vándor kíváncsisága, könyörtelen ténymegállapítása. Sőt, bizonyos fokig a hozzáértőt még fokozottabban sértheti ez: az útirajz kompozíciójából kikiabál egy mélyre gyökerezett gyanakvás minden ellen, ami magyar. Maga ellen vitéz ujjongás ez a románság értékei előtt, valami önkínzó gyönyör: ugye, milyen kiválóak, akikről nálunk ezer előítélet kering. (...) Ebben az egyéni izgalmú írásban ijesztő arányokban jelentkezik az a tömérdek baj és veszély, amely a Duna-népeket körülveszi, s köztük Romániát is. Abban szintén igaza van Némethnek, hogy ez az örvény elsősorban a kisebbségi magyarságot fenyegeti. Ha ezer figyelmeztető szava van testvérei felé, nem kevesebb az intelme a románoknak sem. Ahol pedig a regáti vi9 Tiszántúli Figyelő, 1935. január 11. i° Láthatár, 1936/3. 97-100