Nyakas Miklós: A bihari kishajdú városok története (Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 5. Debrecen, 2005)

A fejedelmi hatalom szolgálatában

szalontai hajdúknak a megye megparancsolja, hogy a mindenféle lator, útonálló, rabló emberek mellett a „hajdúkat" is elfogják. Ebből a kettősségből, kettős értékelésből végül a hajdú név kerül ki győztesen, úgy annyira, hogy a 17. század végére a hajdú név gyakorlatilag egyenértékű lesz a magyar katonával. Adatunk ugyanakkor magyarázhatja azt a sok esetben megtalálható sajátosságot, hogy a 17. század elején, nyilvánvalóan hajdúk esetében is más szót, pl. a mezei katona, katona, vitéz kifejezést vagy ezeknek valamely változatát használták, magyar, vagy latin alakjában. S ezt az értékelési kettősséget a jelek szerint maguk a hajdúk is osztották. Visszatérve a bihari hajdúk függőségi rendszerének kialakulására, kezdettől fogva láthattuk, hogy vármegyei keretben mozogtak. Ennek a helyzetnek az a különlegessége, hogy nem akármilyen vármegyéről volt szó, hanem arról, amelynek Várad a központja, s amelynek kapitánya hivatalból a vármegye főispánja is. Ebből a szempontból megközelítve, azt mondhatjuk, ill g £f**ftU—rr^A>™<*L*a nu etje** Bihar vármegye a szalontai hajdúknak a közbiztonság fenntartásáról. 1609. hogy a bihariak helyzete mégiscsak hasonlít a szabolcsiakéhoz annyiban, amennyiben ők a kassai főkapitánytól függtek, a bihariak pedig a váradi kapitánytól. Ennek legkorábbi példáját a fentebb idézett, s 1609-ben kelt határozatban láthattuk. A határozatot vegyük közelebbről is szemügyre! A nemesi vármegye közgyűlése utasította a szalontaiakat, de általában a Fekete-Körös mentén élőket, s azokat, „akik Szalonta táján laknak", s a töröknek hódoltak, hogy a rablókat, csavargókat, „pajkosakat", hajdúkat fogják el, s ezt különösképpen Egri Istvánnak és Jothe Gergelynek, tehát a szalontaiaknak tették kötelességévé. Különösen vigyázniuk kellett a portyázó törökökre, akik „Gyuláról vagy egyéb végvárakból kijárnak". A közgyű-