Bakó Endre: "Magyarok Mózese, hajdúk édesatyja" (Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 4. Debrecen, 2004)
A háromszázadik évfordulón
Hejh, az Isten adta! Szavad nem fogadta, Kevély konokságnak árát meg is adta! A jognak, a hitnek letöröd bilincsét, Kirabolt nemzetnek visszaadod kincsét, A harcod, a békéd oszlopa nevednek, Szabadság hivei soha nem felednek. Soha nem felejtünk. A szivünkbe zárunk. Csillagunk vagy nékünk, büszke sziklavárunk. Áldozni vagyunk itt, hol a márvány oltár! Fejedelem voltál: mégis ember voltál! Szent név a szabadság! Beh sokan harsogják! Kardjuk markolatát érte meg is fogják. Hejh, de az, bizony az, mi szivüknek drága: Nem jog, csak előjog — maguk szabadsága. Te a szabadságot igazán szeretted, Mint a magad kincsét, lakatra nem tetted, Másnak is szeretted, nem csupán magadnak: Az árva hajdúnak, az üldözött vadnak. Az urak gyűlölték, halálra keresték, Hollónak vetették szegény hajdú testét, A paraszt, ha látott hazátlan bitangot: A toronyban félreverte a harangot. S ő, akinek nem vol senkije e földön, Kit meg nem ijesztett a bitófa, börtön; Rettenetes karddal hogy fizetett vissza! Farkas is kopónak vérét sokszor issza. Te vetetted végét véres zűrzavarnak. A földönfutót is tekinted magyarnak. Rettenetes kardját villámoddá tetted. A dicsőség napja igy gyúlt ki feletted. Nem kialvó fény ez, mint a villámlásé, Nem lefutó csillag, mint olyan sok másé. Évezredek néked babérerdőt tépnek:
