Bakó Endre: "Magyarok Mózese, hajdúk édesatyja" (Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 4. Debrecen, 2004)

A háromszázadik évfordulón

Harsogjon hős neve az országon végig, Ostromló szent imánk csapjon fel az égig. Magyarok Istene, hisz kegyelmed' hívjuk, Elbúsult hitünkkel egedet ha vívjuk. Hogy itt még magyar él, hisz a te csodád az, Annyi vész után óh hisszük, hogy megáldasz. Ha nézek a múltba, végig az országon, Akkor is, ottan is nagy csodádat látom: Kit szabadságunkra adtál hős vezérül, Börtönben született rabok gyermekéül. Talán ez borítá a fátyolt lelkére, Vitte kis hazáját a császár kezére; A császár-eszmével oly rokon a rabság! Messze volt lelkétől az igaz szabadság. A törökkel szemben gyönge már hazája, A császár menti meg. Ez volt délibábja. Csalfa szép káprázat, csillogott, de messze; Az kellett, hogy egyszer helyben fölkeresse. Fölemelte a kegy. A trón közelében, A zsarnok-uralom kellős közepében Meglátta a gyarlót és lehullt a fátyol... Visszatért sírva, ki elszakadt hónától. Oh az a kép otthon, mi eléje tárul! Megborzad a lélek, a szív belefájul: Elpusztult falvakon martalócok dúlnak, Éhes nép utolsó falatjához nyúlnak. Fényes úri rend is üldözött vaddá lesz, Zsákmányra leső vád sokakat rabbá tesz. Megtelik a börtön, piros vér patakzik, Gyilkos áldomásán jó piros bor habzik. Szabadon a hit sem szállhat már az égbe: Gonosz templom-rablók törnek szentélyébe.