Bakó Endre: "Magyarok Mózese, hajdúk édesatyja" (Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 4. Debrecen, 2004)

Emlékezés a fejedelemről és tetteiről

miért jöttek hozzám a törökösök. A minapában Bethlen Farkas is levelet küldött, mivelhogy olyan beszéde volna vélem, amely a javamra válik. Mondom, miért jöttek hozzám, mikor is maguk közül is kitellenék akár három fejedelem is Erdély számára. — Nem tudom — vallotta be őszintén János deák. — Megmondom én tenéked, fiam. Nagyobb böcsületi vagyon annak a töröknél, aki nemcsak az ő kaftánjába fogódzva akar cselekedni, hanem maga fogja a kardját. Idehaza is nagyobb a bizodalom az ilyen iránt úrban és parasztban, mint aki csupán csak a szpáhik lovainak árnyékában szedegeti a csizmáját. Majd még meghányom-vetem, hogy miképpen lészen legjobban, fiam. Megmaradunk-e, avagy mindnyájunknak halál fiainak kell-é lennünk? Erre a súlyos kérdésekre felel majd a még homályban szunnyadó jövendő. A deák távozott, Bocskai egyedül maradt, magával és a belsejében feltámadt árnyakkal csatázva. Odakint vastagon nőtt óriásivá az őszi sötétség. A holdtalan égboltról csak a sápadtan rezgő csillagok fénye hullt alá. A könnyű szélben meg-megrezdültek a sárguló falombok, amelyek felnyúltak csaknem a toronyszoba ónkarikás, keskeny ablakáig. Sokáig állt az ablakban, de hiába nézte az őszi setétet. Hallotta a sors szörnyű kerekének fordulását. A császárra gondolt. Szinte látta a császár vállát elfedő óriás fehér csipkegallért, amely felett a kis szakállas fej forog jobbra-balra. Rövidre nyírt haja kis bársonykalpag alól tetszik elő, színes ruháján csodálatos fényű ékkövek ragyognak... De a császár ajaka körül fáradt mosolygás fanyar ráncai húzódnak, szürke tekintete pedig tétován bolyongó, mintha nem is látná azt, ami körülötte történik, mintha nem is hallaná a szavakat, amelyeket alázatos hajlongások között hozzá intéznek. A prágai vár csodáira gondolt, amelyeket sohasem értett igazán. Mintha most is maga előtt látná azt a csigalépcsőt, amelyen feljutott az Új Terembe, amelyet Rudolphus császári felség építtetett a képírók és a képfaragók műveinek. Ott az égővörös, a mélybarna és az elefántcsontszínű képeken nehéz selymekbe, súlyos bársonyokba öltözött nők és férfiak mosolyogtak a belépőre mindig változatlan arccal, ahogyan a világ legjobb képírói vászonra lopták életük egy-egy pillanatát. Kőbe vésett asszonyok dermedt márványtestében gyönyörködtek Rudolphus császár szemei, mert gyakorta időzött ebben a teremben. Mondják, súlyos aranypénzeket fizetett értük, ezért nem jutott se pénz, se posztó a nyomorúságos magyar végvárakba az éhező legényeknek, akik naponta néztek szembe a halállal, amely a vad török fegyverekből leselkedett rájuk.