Bakó Endre: "Magyarok Mózese, hajdúk édesatyja" (Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 4. Debrecen, 2004)

Emlékezés a fejedelemről és tetteiről

Most gondolatban végigment a kistermen, ahonnan bejutott a Spanyol Terembe, amelyet szintén a császár építtetett a birodalom véres aranyaiból. Hiszen minden arany, amelyet a kétsoros boltozatot tartó márványoszlopok építése nyelt el, egy-egy végvári katonát tett védtelenné a törökkel szemben. Emlékezett a súlyos brokátokra, a bíborszínű bársonyfüggönyökre, az aranycirádákra és a gyémántfénnyel szikrázó kristályedények sokaságára. Mintha tisztán látná a hatalmas fogadóteremben emelkedő baldachinos bíbortrónust, amelynek lépcsőjénél ott áll a mindenható komornyik, Fülöp Lang izmos alakja sötékék, egyszerű ruhában. A császár csak a komornyik útján volt megközelíthető... Bocskai István bénultan állt a sólyomkői csöndes éjszakában. — Sokáig tapogattam vala a prágai termek padlóját! — sóhajtotta, de nem mondta ki hangosan, amit gondolt. Összetört hittel, régi nagy hűségében gondolt a koronás őrültre, aki a bölcsek kövét kereste, és a csillagok állását vigyázta konok kitartással a nagy birodalom élén. Éjszakáról éjszakára orgyilkosok tőrétől rettegett, rémeket látott a nehéz bíborfüggönyök mögött, de éjszakai nyugalmát nem zavarták meg a magyar falvak lakóinak jajszavai, vagy a török harcokban elesők halálordításai. Rudolphus császár a háborút akarta mindenáron. A háborút, amelyben csak a magyar pusztult mindenképpen, akár a török támadott, akár a német zsoldosok indultak rohamra. — A spanyol udvarban nevelkedett Isten kegyelméből való katolikusok császárnak és királynak. Vajon mi jót várhatunk tőle? — tépték a sötét kérdések. — De miképpen kezdjek most ellene praktikát, mikoron eddig hűséggel szolgáltam, és bizakodtam benne? Vagy miképpen lépjek most új utakra, ősméretlen ösvényekre, hiszen már régen megettem a kenyerem javát. Kik lesznek vélem, és kik lesznek ellenem? Ha megkondítom a harcba hívó harang szavát, vajon nem hull-é fejemre a megöltek kiontott vére? Miként Erdélyben... — Erdély, Erdély! — zúgott belsejében a ki nem mondott szó, és valahogyan a prágai vár királyi kertjének virágait látta, amelyek között ott áll a tégla alapú Matematika Ház. Ebben a házban tanította Tycho de Brahe, a csillagok állásának nagymestere a császárt az ég fénylő csodáira. Az oszlo-pokon nyugvó, kereszt alakú boltívek előtt pedig ott pompázott a zengő szökőkút, amelynek visszahulló vízcsöppjei mint megannyi csiszolt gyémántszemek kápráztatták a nézőt az aranyló napsugarakban. Megrázkódott, mint aki meneküni akar a múlt bűvöletétől. Odakint