Bakó Endre: "Magyarok Mózese, hajdúk édesatyja" (Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 4. Debrecen, 2004)

Emlékezés a fejedelemről és tetteiről

sebb, de Kassa torkában, Kerekít lápok, romfalak, erdők védelmezik. Sólyomkő vára esett útjába. Tudta, idehozatott másodéve egy fő török rabot, akit elfogtak portyázó huszárai. Azóta is vár a messziről érkező váltságra. Él-e még Sólyomkőn a török rab? Három nappal ezelőtt még töprengő, magába roskadt ember volt Bocskai István, nemzetsége kiapadt, komor tengerén járt, feltette magában százszor is a kérdést: miért éljen? Most megcsapta a veszély éles szele — száguldott, szemben a sorssal, mint legénykorában, amikor először vágtatott rohamra... mint Gyurgyevónál, amikor ő, a vezér rohant neki a töröknek. Órák... órák, mindennél becsesebb órák. Délben ér Sólyomkőbe. Magas hegyen fekszik, kemény falakkal, rabtartásra alkalmatos kicsiny vár. Cigány sípos pikuláz a török úrnak. Igen-igen szomorkodik esendő állapotán. Lerothadt róla a drága kaftán, kibújt a papucsból lábaujja. Más baja nem volt, rabságban szokott rá a boritalra. Achmed másodosztályú csausz volt, hivatalbéli, írástudó. Rabságban megtanult annyit magyarul, hogy tolmács sem kellett, míg négyszemközt beszélt a nagyúrral. Estére Achmed drága köntöst kapott, csapat Bocskaihuszár vitte ki a senki útjára, innen már eligazodhatik a fajtájabéliek felé. Szóban mondta neki az üzenetet, vitte a volt rab Bocskai gyűrűjét Bethlen Gáborhoz. A sors úgy akarta, hogy rossz kézbe kerüljön a levél. Ha meg így történt, mivel segíthetik hát Bocskai Istvánt a bujdosók, ha majd körös-körül felgyúlnak a tüzek, ha élére áll a hadaknak? Tovább, Kereki felé. Messziről kémleli tornyát, nincsen-e csapda...? Bent van-e még saját hadinépe? -így óvatosan kémlel Kölesér egykori falujának romjainál, kiszélednek a romházakból a rongyosok. Mindnek fegyver van oldalán, kezükben kerekes puskák. Hajdúnépség. Ősszel — mi oka lehetett — kérlelte a kereki várnagy: engedje meg az alja népnek, hogy it, Kölesér romjai közt húzódjanak meg télre. Hátha kell egyszer nagyságodnak hadinép, s a hajdú, mint a szelindek, mindenkire támad, de gazdáját nem harapja meg. Most jönnek a kölesériek, horpadt bordákkal, keszegen, de mégis kitelelve. Nem űzte, nem hajszolta őket senki. Reájuk telepedett a Bocskai-béke. Szétosztja köztük, ami étel-ital van a szekerén, jobb szót is ver feléjük, mint máskor szokta. A hajdúk maguk választanak hadnagyot, kapitányt, mint kóbor nép, melyet feje vezet. Egy dolmányt, s egy pisztolyt ad a kapitánynak.