Bakó Endre: "Magyarok Mózese, hajdúk édesatyja" (Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 4. Debrecen, 2004)

Emlékezés a fejedelemről és tetteiről

FÖLDES GYÖRY Bocskay angyalkái XIV. FEJEDELMI KIHALLGATÁS. Bocskay István kassai palotájában valóságos udvari élet folyt. Különösen amióta meg tudta nyerni Rimay János deákot belső főkomornyiknak, vagyis cubicularius intimusnak. De ez a főkomornyik több volt, mint amit állásának neve mond: jobbkeze volt Bocskaynak, de a hajdúk véleménye szerint rossz szelleme is. Az egész életében pennát forgató, versfaragó ember, aki csak éppen annyit kóstolt a hadiéletből, amennyi az akkori nemes ifjak neveléséhez okvetlenül hozzátartozott, s azóta is különböző nagyurak asztalánál evett, — nem bírt megbékülni a fosztogató hajdúk szokásával. Igaz, hogy sok is volt a panasz rájuk. Most is itt van Csáky István uram, tele panasszal. Illésházyné levele is ott fekszik Bocskay asztalán: „Bizony, hogy ők valahol voltak, megmutatták, hogy Istennek ostori. Árvában nagy károkat tettek, Liptóságot úgy hagyták, mint a szedett szőlőt." Jól odatette Rimay Bocskay asztalára, még alá is húzta piros krétával a hajdúkról szóló panaszt. Itt voltak azonban személyesen panaszkodni: Thurzó Kristóf uram, Bosnyák Tamás, Horváth Gáspár, Homonnay Drugeth Bálint és a leghatalmasabbik: Illésházy István. Bocskayt utoljára ez a sok nyeszpetés kihozta sodrából. — Hallja-e kend, Rimay uram, hát aztán ha az én angyalaimat mind felköttetnénk a kend akaratja szerént, ugyan kivel védenénk meg a magyar szabadságot? Biz erre még az okos Rimay is adós maradt a felelettel. A hajdúk garázdálkodását hánytorgató uraknak meg ezt felelte: — Isten látja, semminek okai nem vagyunk, mert ha lehetne, az egész hajdúságot csak a magunk kebelében, vagy markunkban szorítanánk, hogy senkinek terhére nem volnának. De ilyen változás közönségesen soha kár nélkül nem lehet. Ha oly jó szél találkozott volna valahonnan, aki hírünk