Bakó Endre: "Magyarok Mózese, hajdúk édesatyja" (Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 4. Debrecen, 2004)

Emlékezés a fejedelemről és tetteiről

nélkül a német császár erejét kifútta volna Magyarországból, talán úgy kár nélkül helyére tudtuk vona hitünknek és nemzetünknek szabadságát állítani. De hogy haddal kellett azokat innen kivernünk, akik minket rontottanak, kárral kellett annak meglenni, kit a következő jóért el kell mindnyájunknak szenvednünk! Mikor meg azzal kezdtek fenyegetődzni, hogy maguk támadnak haddal a hajdúkra, Bocskay nagyot ütött öklével az asztalra. — Biz az furcsa lenne, ha szénájukért, szalmájukért, s egynéhány tehenükért arra a hadra támadnának, mely hitükért, s a törvények szabadságáért vív! Jelentsék meg személy szerént azokat, akik a kártételekben saját hasznukat keresik, s majd elbánok velük érdemük szerént! Meg is tartotta ígéretét: Lippay Balázs feje lehullott. De vizsgálat nélkül senkit sem ítélt el. Tolvay Mátyást Korláth István és Sennyei kassai hajdúkapitány vezették Bocskay elé. A főkomornyik megvető gyűlölettel nézte végig. —Itt van egy a gonoszok közül! —jelentette Bocskaynak. Bocskay István zömök, vállas, széles homlokú ember volt. Szeméből erély és okosság látszott. Jól megnézte az előtte álló Tolvayt. Aztán belenézett az irataiba, a főkomornyik vállán keresztül nézte az írást, ujjával bökdösött a sorokra, s a fejedelem sugdosott. Tolvay tudta, hogy ez a hajdúk nagy ellensége, de azért nem tudott haragudni reá. Szétálló füleivel, vézna termetével, s az állandó szobábantartózkodástól halvány arcával inkább nevetséges figura volt, mint félelmetes. Hozzá még az ujja, s a jobbfüle csupa tinta volt a jámbonak, ez utóbbi a füle mellé dugott tintás lúdtolltól. Bocskay összeráncolta a homlokát. — Tolvay Mátyás, panasz van ellened. Hogy Kendiben bizonyos (hogy is hívják? Olvasd csak Rimay! —Azaz mindegy, akármi a neve!) — hát: más böcsületes ember házát elfoglaltad. — Nagyságos fejedelem, a ház az én jussom, Dobó Erazmus öregapám hagyatéka, melyet Szuhay vett el tőlünk erővel. Az új birtokos maga adta át nekem, minden kérés, kényszerítés nélkül, annyira tudta, hogy a jussa csak addig tart, mint a császár hatalma. — Akkor felelj, ha kérdenek! — szólt Bocskay. — De azért Rimay, jegyezd föl, amit mondott, majd megnézetjük, igaz-e. — Panasz van rád, hogy e házba rablott kincseket halmoztál föl.