Bakó Endre: "Magyarok Mózese, hajdúk édesatyja" (Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 4. Debrecen, 2004)

Emlékezés a fejedelemről és tetteiről

még a ketyegő órákat is, a melyekben legtöbb mulatságát találta. Valóban aki nem áhítja a világ mulandó dicsőségét, háborúban szerzett hírnevet, hanem megelégszik azzal, hogy tudományos búvárlatok közt töltheti életét, nem választhatott magának jobb helyet. Magasan emelkedik Prága városa fölött a Vischrad, kanyargó ösvény illatárasztó fasor közt vezet föl csúcsára; odafenn a hegyen széles lapály, ezen gyönyörű kastély. Alig látszik ki a századéves fák közül, melyeknek koronája néha még az épületek fedele fölött is összecsapva, rájuk borúi, mintha akarná rejteni a világ elől. Mélyen alatta ezüst szalagként szeli ketté a rónát a Moldova folyam. Mindenféle nyüzsgő élet, szorgalom és munka, csak ott fent van csend. Egy kis forrás cseveg, az egyetlen a hegyháton, de ez is olyan halkan, mint a jó gyermek, akit édesanyja figyelmeztet: csitt, csendesen! Alszik mindnyájunk édes szülője, a természet, nem illik fölkelteni. ...Ilyen volt 400 év előtt a Vischrad-csúcs s ilyen ma is 400 év után. Csillagos éjszakán álltam egyszer erkélyén és hallgattam félfüllel, amit az öreg várnagy felesége elmondott. Úgy ismerte a hegynek és a rajta álló kastélynak történetét, mintha örök idők óta élt volna ott. Valamennyi uralkodó közt, aki valaha ott élt, leginkább szerette Rudolfot. — Jó ember volt, — monda, — de nem született fejedelemnek. Hogy is tudott volna kemény lenni, mikor egy madár szenvedése, egy bogár halála is könyeket csalt a szemébe. — Hát ismerte? — kérdeztem tréfás hangon az öreg asszonytól, ő pedig rám nézett mély tekintetével és így válaszolt: — Még most is ismerem, mert mindennap látom műveiben. Jobbra az erkélytől az a nagy szoba volt műhelye, amelyben fúrt, faragott, kopácsolt és aranyat akart csinálni. Messze földről jöttek szerencsevadászok és visszaéltek az ő jóságával, az ő könnyenhívőségévei. Mert ez az okos király olyan volt, mint a gyermek, aki minden babonában hisz. Tartott magának egy udvari csillagjóst, aki a jövendőt olvasta a csillagokból, mert a király a jelennel nem törődött. Lázadás, vallási villongás töltötte be országait, testvérei harcra keltek ellene és egymás ellen, mig végre elvesztette a könnyenhivő minden hitét és nem engedett embert maga elé. Az öreg nő megfogta kezemet, az erkélyről bevitt a szomszéd szobába, ahol három fal tele volt aggatva ósdi órákkal. Mindenféle remekmű akadt köztük. Olyan is, mely régi várat ábrázolt, melyet mindenféle ágyúval lövöl-