Bakó Endre: "Magyarok Mózese, hajdúk édesatyja" (Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 4. Debrecen, 2004)

Emlékezés a fejedelemről és tetteiről

dözött az ellenség, olyan is, amelynek mutató lapján csodálatos állatok viaskodtak és futottak a mutató után, hogy megfogják, de sohasem tudták utolérni. — Tudja-e, mit volt a jó király szivének egyetlen vágya? — kérdezte az öreg asszony. — Mondja meg! — unszoltam. — Az, hogy valamennyi órája együtt járjon és ugyanazt az időt mutassa. De soha sem sikerült csak kettőt sem rábirni, hogy el ne térjenek. Egyszer, mikor éppen babrálgatott köztük, bement hozzá öccse Mátyás, aki nyugtalan vérű, de nemes szándékú férfiú létére szemrehányást tett neki, hogy nem törekszik a béke fenntartására népei közt. Rudolf ránézett, aztán így szólt: „Mondjad csak, hányféle nép lakik az én országomban?" Lakik vagy húsz" válaszolt a főherceg. A király végignézett azon az órákon, aztán igy szólt: „Tehát éppen annyi, mint óra ebben a szobában. Különös dolog, évek óta azzal bajlódom, hogy legalább kettő e sok közül együtt mutassa az időt, de nem sikerül. Pedig ezek csak gépek, amelyek egy meghatározott törvény szerint járnak, nem éreznek nem tudnak semmit gyűlöletről vagy szeretetről. S mégse tudok mesterük lenni! Hát hogy volna az lehetséges húsz nép között, melyeknek mindegyike százezer szívből áll, s mindegyik szívben annyi különféle érzés van. Továbbmentünk. A következő szobában csupa ódon könyvek voltak. Disznóbőr kötésük dacolt az idővel, csak itt-ott látszott a fehér fölszinen egy kis mélyedés, hova a szú beleette magát. Nagyon lekötöte a figyelmemet egy nagy állvány, amelyen egy gömb a csillagos eget ábrázolta. Minden egyes csillag drágakőből volt faragva, a hold boltozat átlátszó köddel volt körülvéve. Egy olasz festőnek volt a mesterműve. Ott láttam még a gépezetet is, mely egykor az egészet forgatta, de most kettétörve hevert egy állvány talapzatánál. — Mily kár! — gondoltam, de tán hangosan is adtam sajnálkozásomnak kifejezést. — Valóban kár, — monda az öreg nő, — s tudja-e ki rontotta el? — Nem én! — Olvassa hát ezt! E szavaknál a talapzatra mutatott, ahol valami latin mondás volt bevésve.