Szekeres Gyula: „AGJ VR ISTEN MOSTIS ILJ FEIEDELMET..." ( Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 3. Debrecen, 2004)

Mitzbán monda

mindkét kezeit / S elsikoltva magát: „ne tovább oh fiam / Az éneklő Ákos karjaiba rohant. Bámul Miczbán nagyon, a magas vendégek; / Hogy mi baja vagyon a bán szép nejének? / Mert nem fejtheti meg ezt senki magának. / Hogy ő dalnokot mért mondja fiának? / S aztán csak hirtelen Miczbán elé borul, / Sirva és zokogva kegyelemért koldul; / S ott a király előtt férjének elmondja, / Hogy ő volt a hat szép kisdednek anyja. / Elmondja: hogy, midőn a kertben üldögélt, / Egy koldus asszony két ikerrel karján, kért / Alamizsnát tőle, ő elkergetteté, / Mert nagynénje vele otthon elhiteté, / Hogy az olyan asszony mind becstelen fajta, / Ki egy csecsemőnél többet hoz világra, / Erre a koldusnő reszkető ajakkal, / Az ég felé szegzett könyes pillanattal / Monda szomorúan: „hát legyen hétszeres / Anyai áldása, hogy ha a kétszeres / Szülésem becstelen," monda s eltávozott, / S beteljesedett, mit koldus-asszony mondott. / Mert ő hét fiat szült; és hogy becstelennek / Ne tartassék, már rég elhalt nagynénjének, / Bár szive vérezett, tanácsát fogadta, / S neki szép hat fiát oly végből odadta, / Hogy rejtse el őket világ szeme elől; / S ő azóta ezen hat kis gyermek felől / Mai napig semmit sem hallott beszélni, / És vala kénytelen rettegésben élni. / Mivel pedig már a titkok felderülte, / Nincs boldogabb asszony a földön kívüle. Könyek özönlenek a bánné szeméből, / Szemét le nem vette szép hat gyermekéről, / Kiket az Isten ma várába vezette, / Miután talán már eleget büntette / A lelkiismeret furdalásaival, / És tizennyolcz évi hosszú kinaival. Miczbán felemelte siró feleségét, / S maga letörölte kiözönlő könyét. / Azután elküldött a derék halászért, / Hat élő gyermeke nevelő atyjáért, / És maga elébe állitá hat fiát, / Kik, hogy Miczbán legyen atyjok, nemgondolták. / És sorba csókolta mindegyikéjöket, /Sa vendégsereg is s irt örömkönyeket. S a mint Ernőd odaállott hat testvére / Közé, maga Miczbán csak arról ismeré / Rá, hogy köntöse volt diszes, uri, míg a / Többié csak igen is egyszerű vala. Családi nagy ünnep lett a győzedelmi / Ünnep; és Miczbán hét levente gyermeki / Közt ugy állott ottan, mint az erős cserfa / Az ifiu erdő közepében, míg a / Jó halász is végre ide megérkezett, / S örömében ő is őszintén könnyezett / S elhozván magával a gyermek-ruhákat, / És Miczbánné is felismerte azokat.