Szekeres Gyula: „AGJ VR ISTEN MOSTIS ILJ FEIEDELMET..." ( Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 3. Debrecen, 2004)

Mitzbán monda

tön eszébe jutott / Másik hat gyermeket, és ilyenkor sira, / S anyai szivével már többé nem bira. Történt egykor, hogy a hős Miczbán várában / Nagy ünnepély vala, melyre akkorában / A király maga is eljött, s messze földről / Összegyűlt sok bajnok; mert uj győzelemről / Tértek vissza Belgrád alól a hős hadak, / Melyek Miczbán alatt győzedelmet vívtak. Ezen ünnepélyre többi vitézekkel / Megjelent Ákos is öt jó testvérével. /Sa lakoma alatt tehát felkéretett, / Hogy, mint költő s lantos, mondjon versezetet / Az ősök tettéről, magyarok harczárói, / A tüzlángu borról, a kedves lánykáról, / Annak ifíáról és hű szerelméről; / Egyszóval mondjon dalt s lantoljon bármiről. Ákos tehát kézbe véve kedves lantját, / És midőn elmondá már több hősi dalát, / Melynek lángszavakkal festék a magyarnak / Tetteit, s sok hősnek könyeket facsarnak; / De örömkönyeket villogó szeméből, / Fogott ilyen dalhoz széles jó kedvéből: „Ezelőtt sok esztendővel / Olyan kegyetlen vala / Egy, talán bő kényelemben, / Vagy ínségben élt anya, / Mert nem tudja a történet, / Melyet most itt elregélek: / Urnő volt-e vagy szegény, / A kiről szól a regém. / Tehát az a kegyetlen nő / Szüle hat kisgyermeket, / Oly szépeket, oly egyformát, / Hogy szebbek nem lehettek; / Mégis, mégis oh rettenet, / Mind a hat belevettetett / A Tiszának árjába, / Betéve egy kosárba. / Ment a kosár a habokon / Isten segedelmével, / Megrakva, s el nem merülve / Az eleven terhével; S egy fűzfának bokraiba/A vízparton megakadva, / Ott lebegett csendesen. / Aludtak bent édesen / A kisdedek, a meddig a / Nap fel nem kelt, s akkoron / Éhesek lévén szegények, / Sirtak, rittak mindhaton. / Egy halász ott halásztában / Hallá ezt, és a kosárban / Meglátván hat gyermeket, / Rögtön kivéve őket. / Felesége a jó asszony, Épen levén gyermeke, Mind magához vette őket, / Szoptatta és etette, / Míg mind a hat fel nem serdült, / S hálaadó könyek közt dült / A jó asszony keblére, / Ki őket felnevelte. / Azután kik a világba / Elszéledtek szegények; / Sem atyát, sem egy szerető / Anyát nem ismerének. / Keresték is szülőiket / Messzeföldön; haj! de őket / Nem találhatták ők fel, / Szorgalmas kereséssel. / Kérdezték a fergetegtől, / Ha bömbölt az, s reszketett / Bele a föld; a fergeteg, / Oh! az nem felelhetett. / Kérdezték a szép tavasztól / A napfénytől, a havastól; / De egyiksem mondta meg: / A szülők hol lehetnek!" Eddig mondaná el Ákos az éneket, / Midőn a szép bánné hullat hő könyeket, / És nem bírhatván már szive érzelmit, / Szerelemmel tárja ki