Szekeres Gyula: „AGJ VR ISTEN MOSTIS ILJ FEIEDELMET..." ( Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 3. Debrecen, 2004)

Mitzbán monda

nak várából elhozott, / Hajdanában talán szebb, de most átkozott / Csúnya vénasszony, egy gőgös nagynénjének / Szabad volt látnia árjait könyének. Egyszer, a mint ezen csúnya vénasszonnyal / A várkertbe üle, és gondolatival / A jövendőn csüggött, mert érzé, hogy anyja, / S édes merengéssel gondolt az órára, / Mely visszahozandja karjai közé férjét; / Ha elgondolta hát annak az örömét, / Elfelejtett minden bút s szomorúságot. / Amint tehát ilyen merengve üle ott, / Jő szegény fiatal koldus-asszony, s karján / Két szép kis fiu van, igen nagyon sirván; / És az asszony Isten nevében szólítja / Miczbánnét, hogy ime, e két kis magzatja / Ikrek, s ő oly beteg, hogy ha nem könyörül / Rajta szép Miczbánné, elvesz gyermekestül. Felfortyan Miczbánné: hogy egy por születte / Koldusasszony őtet megszólítani merte, / S dühében rátámadt, s nagyon szidalmazta, / Hogy csak rosz asszonynak leszen két magzata / Egyszerre; azért hát innen takarodjék, / Szennyes lehellete hogy itt ne szaporodjék / E falakra. De a szegény asszony térdre / Omlik, és esküszik a mennyre és földre, / Hogy ő hűséges jó férjnek felesége, / Kit megölt e honnak ádáz ellensége / A csatában, s most ő kénytelen koldulni, / Mert nincsen, hogy hova tudna ő fordulni. Roszasszony vagy mordul rája szép Miczbánnő, / Takarodj váramból, mert ily becstelennő / Nem érdemli, hogy ugy áldja meg az Isten, / Mint a becsületest; takarodj hát innen, / Mert cselédeimmel vettetlek ki mindjárt. / Könyező szemekkel hagyá ottan a várt; / De mielőtt menne, reszkető ajakkal / És égfelé szegzett könnyes pillanattal. / Mondja Miczbánnénak: „hogy legyen hétszeres / Anyai áldása, hogy ha e kétszeres / Áldást becstelennek mondja." S eltávozik, / És Miczbánné szörnyüképen boszankodik. így múlik el vagy hét hónap egymásután, / Győz a magyar sereg a legvészesb csatán; / Levél levelet ér a szerető férjtől, / Hogy már nem sokára minden seregestől / Haza vonulandnak, mihelyt megkötötte / A békességet a vert ellen, s megtette, / A mint a szerződés szerint meg tartozik / Tenni, s az országból igy kitakarodik. Ilyen örömök közt a szép Miczbánnőnek / Anyai fájdalmi délután megjőnek, / És éjjel, oh csoda! iszonyú fájdalmat / Állván ki, szüle ő, épen hét fiakat. / Szégyenpír boritá halovány arczáját, / S eszébe juttatá azt a koldus-anyát, / A kinek csak kettő volt, s nekie hét van, / A világ majd mit mond, mit mond a hős Miczbán? / Becstelennek fogják tartani Miczbánnét, / Kinek gyermeke lett, és egyszerre csak hét.