Szekeres Gyula: „AGJ VR ISTEN MOSTIS ILJ FEIEDELMET..." ( Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója 3. Debrecen, 2004)

Mitzbán monda

Miczbán, a hatalmas vár-ura lakodalma / Fényes volt, mert azon fél országnak ura / Jelen volt, és tartott két hétig szüntelen, / És vigadtak ottan vidoran, fesztelen. De végre megnémult a muzsika s dobszó, / Megszűnt hangzani a kellemes toborzó, /Sa vendégek lassan hazaszéledének, /Sa várban a termek üresen levének. /Sa csak a boldog Miczbán szive vala tele / Szerelemmel, midőn szép Miczbánné vele / Egyedül maradott, s csendes boldogságát / Nem háborgatták, és a sziv gazdagságát / A tiszta örömben mindig élvezheté, / Ha szép felesége szemét rávetheté. Miczbánné egészen oly uri asszony volt, / Ki a nagy világi divatoknak hódolt. / A fényt és a pompát mód nélkül szerette, / S azt gondolta, hogy az ég érte teremte / Ily szép világot, s a többi emberek, / Kik csak rajta vannak, mind azért születtek, / Hogy az ő szolgái legyenek, kivévén / Azokat, kik szinte nagy házból születvén, / Magas házaikban diszben uralkodnak, / Hol dicsőségben csak parancsolni szoknak. No, de az a baja sok urainknak / Még most is, mint vala az akkoriaknak, / Hogy a szegény embert gúnyolják, megvetik / Azt, ha feléjök bár jóval közeledik. Azonban nem erről akarunk beszélni; / Ezt csak azért mondtuk, hogy tudjuk ismerni / A kevély Mitzbánnét, ki bármily hatalmas / Agyból született is, a sorsnak erős vas / Kar csapásaitól nem vala kivéve. / És kedves férjével még csak alig éle / Két hónapi boldog házassági éltet, / Midőn az ellenség jöttének eltérjedett / Hire, és Miczbánnak, ország zászlósának / Indulnia kellett a király hadának / Sorai közé, fel az ős Buda-várba, / Hol a király már őt dandárával várta. / Képzelhetni, milyen volt elbucsuzása / Miczbánnak, midőn ily gyors elutazása / Elvolt határozva. De mennie kellett! / A férfiú szeme könyektől megtellett, / Midőn sirva borult az ékes Miczbánné / Távozó férjének hű karjai közé. Végre az elválás keserű órája / Ütött, és hős Miczbán felüle lovára, / Isten hozzád szép nőm! mond és eltávozott, / Miczbánné pediglen erősen zokogott, / És sokáig nézte a vár erkélyéről / A távozó hadat, míg a messzeségből / Csak porfelleg látszott, mely a kedves férjet / Elrejté szem elől, és a hadsereget. Ott ült most Miczbánné egyedül magában, / Oh! miként osztozott vol-