Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)
I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 5. Élet a pusztán - Legeltetés
A meddő juhokkal a pásztornak nem volt sok dolga. Csaptak ezekhez ürüket, azok után ment a nyáj. Az ürüket 2 éves korukban eladták, de a legszebbeket kiválasztották és vezérürünek megtartották. Mikor azok már a 4-5 éves kort elérték, eladásra hizlalni kezdték őket. A vezérürü jó állású, magas elejű, egyenes derekú volt, s jó magasan hordta a kolompot. Oroszlán formára nyírták. Egy nyájban több vezérürüt is tartottak. Ha a nyájat eladták, a vezérürü is ment a nyájjal. Ezekért mindig jó pénzt kaptak. (P. M.) A pásztorember a „két hajnalt" (a reggeli, meg az esti hajnalt) nem tudta átaludni. A juhásznak ekkor is kellett legeltetni. Nyáron már délelőtt 10 órától délután 4-ig nem legelt a juh a meleg miatt. Ilyenkor csak itattak, s a nyájjal az erdő hűvösébe húzódtak. A reggeli és az esti legeltetést soha nem mulasztották el. (O. G.) A Réten sok farkas volt. Egy-egy juhásznak volt 6 kutyája is, ezek között kettő szelindek. A pásztorok ezek nyakába „örvet" tettek, amiből horgas szegek álltak ki. Megtörtént, hogy a juhászt is megtámadta, s megölte a farkas, ha elaludt. Abban az időben 4 lovas szekerekkel közlekedtek, s a lovakat nyeregből hajtotta a kocsis. Se szekér, se szánkó nem indult el egyedül a farkasok miatt, bár a szekeret, vagy a szánt vasvillákkal is felszerelték. (P. P.) Ha szépen legelt a nyáj, a juhász leülhetett mellé. Lehetőleg dombra ültek, hogy rálátásuk legyen a nyájra. Beszélgettek, furulyáztak, ostort fontak és bocskort készítettek. Úgy tudták, hogy a síkságból kiemelkedő nagy dombokat a régi időkben az ellenség elesett tisztjei számára emelték, a katonák sapkájukkal hordták össze a földet. Tavasszal, míg vizes volt a föld, bundájuk aljára ültek. Ha kényelmesebben, magasabban akartak ülni, vakondtúrást kerestek. Szokás volt Juhász módra" kampójukra ülni úgy, hogy * f r Jén, a földhöz rögzített, megtámasztott bot tartotta a test súlyát. Míg szabad volt a határ, dögtemetők voltak a határban, ahova az elhullott jószágtetemeket hordták, a pásztorok innen hoztak maguknak lókoponyát, amin a kunyhó mellett is üldögélni lehetett. Némely pásztornak az éjszakai „fejtű"je is lókoponya volt. Az szütyőbe, gyapjú közé téve, „fejőszéknek" is bevált. (P . M.) Míg a XVIII. században bőségesen volt legelő, a pásztorok tilosban történő legeltetésére és egyéb kártevésekre nem sok panasz volt. Ilyenek annál többször fordultak elő a XIX. század elejétől, amikor fogyni kezdtek a legelők. Szokássá vált az is, hogy a pásztorok idegen jószágot fogadtak be a gulyába, vagy nem igaz úton szerzett állatok kerültek a pásztorhoz a gazdák és a hatóság tudta nélkül. 3 5 A jószágtartás módját meghatározta az időjárás és a legelők állapota. A nomadizáló pásztor a jószággal mindig arra vándorolt, amerre azok számára az élelmet biztosíthatta és az időjárás viszontagságai ellen védelmet talált. Ősszel nyomásról, ugarról az erdőkbe vonult, s a jószággal addig maradt ott, ameddig legelőt talált. 3 6 35 Balogh István i.m. 1958. 538-539; 1943. 106-107. 36 Balogh István i.m. 1938. 8. 4 73 *
