Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)
I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 3. Szervezeti formák és szolgálat
A juhtartásnak ezek a formái 3 0 a vidékünkön élt gazdálkodási formáknak is megfelelnek, de az urasági juhászat helyett itt a módos gazdák juhtartási szokásairól beszélhetünk. A pásztorkodás hagyományos szervezeti formái főként a nagyjószágok őrzésével, ellátásával kapcsolatban alakultak ki, de ezeknek a juhászatban is meghatározó szerepük volt. Az egy nyájat őrző pásztorok együttesében, s minden nagyobb létszámú jószág mellett a legfőbb irányító, a szinte teljhatalommal felruházott, s a legnagyobb felelősséget viselő, társadalmilag elismert, megbecsült pásztor volt a számadó, akit a juhászatban a bacsó vagy bacsu megnevezéssel illettek. Ezt a rangot széleskörű tudása és hosszú évek tapasztalata biztosította számára. A számadó ellenőrizte a rühelést, férgelést. A legtekintélyesebb volt a juhászok között, még ha juhai nem is voltak. A nyáj őrzésével, gondozásával kapcsolatos tevékenysége mindenre kiterjedt. A hozzá beosztott fiatalabb pásztorok atyai gondoskodója, de a rendtartás szigorú őre is volt. A bojtárokat ő választotta, abba a gazdák nem szólhattak bele. A bacsu nem volt gazda, vagy a gazdák cselédje, többre is tartotta magát azoktól. A számadó és a bojtárok közötti viszony sem felelt meg a gazda és cselédei közötti társadalmi különbségnek, mert a pásztorszervezetben nem az alá- és fölérendeltség, hanem a munkamegosztás és a közös anyagi felelősség volt az irányadó. Magatartása és magaviselete is ezt a társadalmi különállást fejezte ki. Bencsik János az önálló juhász helyett a magatartijuhász kategóriát használja, ami a mi területünkön is elfogadott és általánosan használatos volt. A magatarti juhászok lehettek parasztgazdák, akiknek gazdálkodási formája a juhtartáson és juhászaton alapult. Lehettek más vidékről is ide érkezett vándor juhászok, akik itt legelőt béreltek és kora tavasztól július végéig saját juhaikat legeltették. Csak a maguk juhait őrizték, de néha közeli rokonaiktól, ismerőseiktől is vállaltak néhány darabot. A magatarti juhász mindig arra törekedett, hogy a városban, a legelőszélen szerezzen magának egy kis házat lehetőleg 8-10 köblös földdel. Ez a kis föld lehetővé tette, hogy azon a jószág számára a téli takarmányt megtermelje. A nyájjuhászok is arra törekedtek, hogy öregségükre magánjuhászok, magatarti juhászok legyenek. Különösen a fiatalok, bojtárok között többen voltak, akik ezzel nem törődve, továbbra is a vidám pásztoréletre vágytak, s minden jövedelmük a pusztai csárdák fenntartóit gazdagította. A gondos magatarti juhász, ha sikerült neki a városban házat szerezni és családot alapítani, juhait öregségére sem adta el, hanem tovább pásztorolta azokat. A földjét pénzért szántatta, s arattatta le arról a gabonát, vagy felibe, részibe adta ki a földet megművelésre. Amikor már volt nagyobbacska fia és a földhöz művelési eszközöket és igás jószágokat is szerezhetett, a fia vette át a birtokot, s ő a juhokkal foglalkozott. Ha nehezebb volt a mezei munka, az apa ment dolgozni a földre, a fia meg őrizte a 30 Bencsik János i.m. 1969. 27. 4 42£-
