Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)
I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 3. Szervezeti formák és szolgálat
falkát. Az a juhász, akinek szántóföldje volt, már nem volt igazán juhász, de még nem is paraszt, hanem a pásztori kategória szerint magatarti ember. Ha fiatalabb korában nem volt juhász és nem tanulhatta ezt a foglalkozást, s mégis szerezhetett 25-30 juhot, rendszerint ráfizetett. A pásztorok kihasználták tájékozatlanságát, jószága kezelésében nem segítettek, s ahol lehetett, becsapták. Az igazi juhász igyekezett fia részére átadni a juhtartás ismereteit, s ha az kapott az apjától 20-25 juhot, a következő évben már 40-50 darabot mondhatott magáénak. A juhászok számára a társadalmi felemelkedést jelentette, ha magatarti juhászok lehettek. Adatközlőnk, Pintye Miklós juhász apja három évig élvezhette ezt a „rangot", de akkor még kevés juha volt, nem elég a megélhetéséhez, s újra szolgálatra kényszerült. Juhainak egy részét eladta, azok árán földet vásárolt. Még nem vált paraszttá, de földje már helyhez kötötte. A második világháború után volt legtöbb a magatarti juhász, de nem volt olyan falka, amelyben ne lett volna másnak is juha. De ez akkor sem tette őt nyájjuhásszá, mert ehhez az elöljáróság általi megválasztása, jóváhagyása kellett. A nyájjuhász esztendős pásztor, 20-30 gazda kisebb falkából álló nyáját pásztorolta. Rend szerint magának is volt benne 40-60 juha, ezekhez vállalt nyárára a gazdáktól annyit, amennyit bojtárjaival el tudott látni. Kapott a gazdáktól minden juh után 5 kg búzát és 5 kg árpát, újabban ezeknek az árát. A fejés időszaka alatt egy birka után másfél kg gomolyával tartozott a gazdáknak. Hajdúböszörményben a nyájjuhászok nagyobb része öreglegény volt. Mind idevaló, idegen nem volt közöttük. A nyájak szétverése után testvéreiknél vagy rokonaiknál húzódtak meg. Ha akadt gazda, akinek teleitetőre volt szüksége, örömmel mentek a gazdákhoz teleltetni. Az a gazda, aki télére a tanyából beköltözött a városba, tanyáját kiadta egy juhásznak. A juhász a gazdával már nyáron megbeszélte a teleltetést, s kaszálás után arra a tanyára hordta a takarmányát, ahol teleltetni tudott. A gazda adta a juhásznak a lakást, a juhoknak istállót. A második világháború után a nyájjuhászt a Tanács alkalmazta, bérét is a városi elöljárókon keresztül fizették a gazdák. Minden gazda azt a bért fizette, amiben a Tanács megállapodott a juhásszal. Ha valamelyik gazda nem volt elégedett az alkalmazott juhásszal, jószágait más nyájba hajthatta. A város által fogadott nyájjuhász jószágai számára jobb legelőt kapott, mint ami a magatarti juhászoknak jutott. A közös nyájak legelője a város alatt volt, ahol előbb sertések jártak, s azok feltúrták a földet, ez által a talaj megfrissült, megnőtt rajta a porcsin és a paréj, amit a juhok szerettek. Ezért a gazdák szívesebben bízták juhaikat a városi nyájjuhászra. A kosnyájak is jó legelőt kaptak, ezért a két jószágfajta egymáshoz közel legelhetett. Külön rendet alkottak a kommenciós juhászok. Ez a meghatározás megfelel a Bencsik János által használt 5. számú kategóriának. 2-3000 juhból álló nyájhoz már kommenciós juhászgazda kellett. Az egész nyájakra menő jószágszámmal rendelkező 4 43 i r
