Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)
I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 1. Határhasználat és a jószágtartás múltja
A tagosítás előtt kisebb létszámú jószágot, főképpen juhokat, a város környékén legeltették és fejésre behajtották azokat a városszéli házak udvarába, majd újra kihajtották, s legeltették sötétedésig. A juhok trágyáját, amikor megszáradt, összekaparták, behordták a kamrába és télen a kemencét fűtötték vele. A tagosítás után a legelők messzire kerültek a várostól. A jószágtartás módját meghatározta az időjárás és a legelők állapota is. A nomadizáló pásztor a jószággal mindig arra vándorolt, amerre állatai számára az élelmet biztosíthatta és az időjárás viszontagságai ellen védelmet talált. Így ősszel a nyomásról, ugarról az erdőkbe hajtották a nyájakat, s ezek addig maradtak ott, ameddig legelőt találtak. 9 Hajdúböszörmény gazdálkodásának alapját elsődlegesen a sokoldalú szilaj, félszilaj, majd a kezes állattartás, másodlagosan pedig a mindennapi élet szükségleteinek kielégítésére szorítkozó extenzív földművelés határozta meg. Az árutermelés jobbára, sőt kisebb megszorításoktól eltekintve, az állattenyésztés terén alakult ki. A Hajdúság területére jellemző kertes települési forma kedvezett a félrideg, valamint a házkörüli istállózó tartásmódnak. A kertségek már a XVIII. század elején meg voltak, de a jószág a kertekből kiszorulva a legelőre és a szállásokra került, ahol a legeltetés történt. Az egykori nomadizáló pásztorkodás elemeit legtovább a juhászat őrizte. A magyar juhot két helyen tartották: a fejős juhokat a belső legelőn, a meddőket és a kosnyájakat rideg módon, a külső legelőn. Az őszölés befejeztével a juhokat továbbra is a szabadban legeltették, de a hideg, csapós esőben és havazáskor enyhely alá vagy karámba hajtották. Itt a takarmányt a földről ette a jószág, csak a fias juhoknak volt alacsony jászluk. A hajdúvárosokban a pásztorkodás újabb formája már a XVII. század végén kezdett kialakulni, amikor a gazdák nyájaik őrzésére, a külső legelőkre közös pásztort fogadtak. Ahogyan nőtt a jószágok száma, úgy mind nagyobb területeket foglaltak el. Emiatt kellett szabályozni a pásztorkodás rendjét. 1 0 A jószágtartás a XVIII. század közepétől vált nagyobb mértékűvé, s ezen belül a juhtartás jóval fontosabb volt, mint a többi jószágfajta tenyésztése. Az ez időben jellemző félszilaj tartásmód a földművelésnek és az egész gazdálkodási folyamatnak részét képezte. A szántóföldön a földművelés a rövid nyári időszakra korlátozódott, a határ nagy része ugar volt. A Hortobágy környéki állattartás történetében legnagyobb változást a szilaj tartásmódról a félszilaj és kezes tartásra történt áttérés jelentette. Az állattartás történetileg kialakult, meghatározó típusainak váltása nem ment egyszerre, hanem több tényező 9 Balogh István i. m. 1938. 8-10. 10 Balogh István: A hortobágyi pásztorkodás történeti múltja. Néprajzi Értesítő XXXV. 1943. 97-112. 99. 4 17*
