Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)
I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 1. Határhasználat és a jószágtartás múltja
hatására fokozatosan történt. A tartásmódban bekövetkezett változások a különböző jószágfajtáknál más módon és más időben történtek. Legkorábban a lótenyésztésben tértek át a félszilaj, majd a kezes tartásra. A juhok esetében ez együtt járt a fajtaváltással. Korábban legtöbb volt a fésűs (rambur), meg a racka juh, a merinói csak a XX. század elejétől terjedt el. Az év folyamán legelőbb a sertéseket szorította be az idő, november végén vagy decemberben, utána a lovakat, marhákat, végül a juhokat. A sertéseket a juhok bérének megfelelően hajthatták a legelőre. Ha a gazdának nem volt jószága, a legelő-jussát eladhatta holdanként 3-10 krajczárért. A tagosítás után a legelő drágább lett, mert az a korábbinál kevesebb volt. Döntő hatást gyakorolt az istállózó tartásmód elterjedésére a szántóföldek tagosítása és a legelők felosztása, valamint ezek következményeként a földművelés térhódítása és a tanyák kialakulása. A külső és belső legelők elhatárolása a XVIII. század második felében történt. Az 1780-as években a földek osztályozása eredményeként minden adófizető és telekkel rendelkező gazda kapott legelőt is. Nevük az 1850-es években bekerült a telekkönyvbe, s a legelő használatára ennek alapján kaptak jogot, mint a Közbirtokosság tagjai. A gazdálkodás súlypontja fokozatosan a földművelésre tolódott, s a korábban rideg pásztorkodás félrideg tartássá alakult. A szilajon tartott juh a szaporulat és az évenkénti nyírás által kapott gyapjú értékén túl más jövedelmet nem hozott. Ezzel szemben a kezesen tartott fejős állatok a háztartási szükségletek (hús, tej) fedezését is szolgálták. A két tartásmód területileg is elkülönült egymástól. A szilajon tartott jószág legelője a távolabbi, külső határrészen volt, a kezes jószágé pedig a város határának belső övezetében. A két tartásmód közötti különbözőséget mutatja az évközi legeltetési idő is, mivel az istállózáshoz szokott jószág már nem bírta a téli zord idők megpróbáltatásait. A tehetősebb lakosok a nagy kiterjedésű Pród pusztán, a tiszai árvizektől öntözött Réten, s más ideiglenesen vagy állandóan legeltetésre használható határrészeken (nyomásokon, erdőkben) tartották, e mellett a mezőgazdasági művelés alól felszabadított területeken (tarlókon, letakarított kukorica- és ugarföldeken) járatták jószágaikat. 1 1 A tagosítások előtt nem volt szokás a szántóföldeket bérbe adni, az nem is kellett volna senkinek. A szegény emberek csak napszámra dolgoztak, napszámos pedig anynyi volt, amennyire a gazdáknak szükségük volt. A gazdák számára nem volt kívánatos a tagosítás, mert abban nőttek fel, hogy a határ egyik részén ugar volt, ahol legeltethettek, másik részén voltak a szántók A régi, távolabbi legelők részben szántóföldekké alakultak, így a külső- és belső legelőt szántóföldek választották el egymástól. A várost a belső legelők övezték, ezen túl 11 Orosz István A hajdúböszörményi mezőgazdasági termelés és agrártársadalom fejlődése 1784-1889. In: Hajdúböszörmény története. Szerk.: Szendrey István. Debrecen, 1973. 343391. 345. 4 18*
