Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)

II. ÁLLATTARTÁS, PÁSZTORÉLET A SZANKI ÉS MÓRICGÁTI PÜSZTÁN - „Tudós" pásztorok

Ha a lónak hideg volt a szügye vagy füle, tályogbetegségre gyanakodtak. Ennek jele volt az is, hogy a ló sűrűn a hasához rúgott. A bajt a víztől kapta a jószág, ha hirtelen és nagyot ivott. Ha a ló a hasához kapkodott, egy edényben rongyot gyújtottak, s azt orra alá tartották. A ló a füstöt beszívta, amitől sárga víz eredt meg az orrán. A tályogot így előbb füstöléssel igyekeztek eltávolítani, ha ez nem használt, tályoggyökérhez folyamodtak. A tályoggyökér a vadpaprika töve, amit tárgyökérnek is neveztek. Az apró, kék virágú növénynek a gyökere zsákvarrótű vastagságú. Jószágkihajtás előtt virágzott, ilyenkor gyűjtötték a pásztorok, majd megszárították. Szegény emberek vásárokon árulták. Tehén, sertés gyógyítására is használták. A tályoggyökérből 1-2 cm hosszúságú darabot a beteg ló szügyrózsájába, a dudorodásokba húztak, amitől a szügyön keresztül genny alakjában „folyt ki a betegség". Kezelés után másnapra jobban lett, s evett a jószág. Ha nem kezelték, a tályog nagyon nehezen gyógyult, ha nem ismerték fel a bajt, a genny a belekbe került és belepusztult a jószág. Mem betegsége, hanem természete volt a lónak a csökönyösség. Ez vagy veleszületett tulajdonsága volt, vagy azért volt csökönyös az állat, mert elrontották. Igás jószágnál fordult elő. Abban mutatkozott, hogy a ló nem indult, nem akarta húzni a terhet. Míg a csökönyös lovat alaposan le nem gyötörték, nem adta meg magát. Türelmes kezeléssel néha sikerült a lóból kiverni a csökönyösségét. Jó módszernek tartották, hogy ha szomjas volt a ló, etették, ha éhes, akkor itatták. A csökönyösségét csak időlegesen szüntette meg, ha a ló szájába pálinkás kenyeret nyomtak, amitől berúgott és nem csökönyösködött. Ha azonban a pálinka hatása elmúlt, a ló ismét csökönyös lett. Ezt a módszert rugós lovaknál alkalmazták, különösen eladás előtt s ha a vevő hazavitte a lovat, már nem törődtek vele, ha újra rúgott. A csökönyös, vagy más néven kötődő lovat leginkább a kupecek vásárolták meg. A kötődő lóért kevesebbet adtak, s jó árat kaptak azután érte, ha időlegesen megszüntetve, vagy tapasztalatlan gazdák előtt elhallgatva a csökönyösségét, tovább adták. Ha a vásárban valaki meg akart venni egy lovat, megegyeztek rá, s végül azt mondta: - Na, most már fogjuk be! Ha nem indított a ló, nem kellett a vevőnek. Mikor azonban a kupec vitte vásárra, nem kötődött. Soha nem mondta meg, mit csinált vele, de a vásárban mindig indított a ló. Mikor aztán az új gazdája hazavitte, otthon befogta, sehova se ment. Így a gazdák gyakran becsapódtak a kupecektől vásárolt lovakkal. A kupecek mégis megéltek, mert a gazdák sokszor nem tudták, hogy az eladó kupec. Nagyobb részük cigány volt, akikkel a gazdák óvatosabbak voltak. A szarvasmarhánál leggyakoribb betegség volt a szájfájás. A beteg jószág száját megsózták vagy kékköves tejföllel kenték. A barmoknál a száj- és körömfájást a pusztaháznál gyógyították. A jószágot az akolba terelték és ott kezelték. A beteg állatok száját és körme közét kékköves vízzel mosták, majd lisztté tört, égetett timsóval szórták 4 166 *