Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)

II. ÁLLATTARTÁS, PÁSZTORÉLET A SZANKI ÉS MÓRICGÁTI PÜSZTÁN - Pásztorélet a nagybarmoknál

A juhászok jellegzetes viselete volt a rajthúzli. Posztóból készült, pantalló szabású, ellenzős nadrág, amelynek szára alulról a csizmaszár tetejéig kigombolható volt. Az alját három, keresztben álló, ujjnyi hosszú fekete zsinór rátét díszítette. Hidegebb idővel, hetes esőkkel a juhászok nadrágot húztak. Szűrje, subája mindegyik pásztornak volt. A rövid szúr, amelyet az öregek kankónak is neveztek, a XIX. század végén már kiveszőben volt, de korábban a bujtároknak általában ez járt. Az öregbujtároknak, számadóknak minden ruhájuk rangosabb volt, mint a fiataloké. Olyan subájuk volt, hogy kifeküdhettek benne a hóba. Subakészítők a környéken nem voltak, a pásztorok subáikat a városban (Kunszentmiklós, Lacháza) csináltatták. A javításokat viszont a pusztai foltozó vargák is el tudták végezni. A bujtárok szegődségük bérében kapták a ruhaneműt, így a pénzesebb árúkból nekik nem igen jutott. 4-6 ürüből készült, hímzés nélküli subákat, egyszerű kapagallérú szűröket vett nekik a számadó 2-2 szűrgallér-tökkel. Ha esett marha került, vagy lopott jószágot vágtak, maguk is el tudták készíteni felső ruháikat. A bőröket felszabdalták, ásónyélen kidörgölték, megpuhították és suba vagy szűr helyett rossz időben magukra terítették. Lószerszámot, sallangot is szabdaltak ilyen bőrökből. A szőrös bőröket éjszakára a földre terítették és szűrrel vagy subával takarták be magukat éjjelre. A csikóst, gulyást megillette a keményszárú, oldalvarrott, bagófüles, magas sarkú, borjúbőr csizma. A bujtároknak olcsóbb, puhaszárú csizma is megfelelt, de keményszárú, ünneplő csizmát is igencsak szereztek maguknak. A csikósnak, mint lovaspásztornak a viseletéhez hozzátartozott a sarkantyú. Ha a városba, vásárokra, piacokra, bálakba mentek, a sarkantyús csizma el nem maradhatott. A sarkantyút azonban néha csizmájára felrakta a nem lovas pásztor is. A pásztorok szűrje - egész héten eshetett rá az eső -, be nem ázott. Lecsurgott róla a víz. Ha nagyon megázott, a talpán is megállt. Nagy csúffátétele volt a pásztornak, ha valaki levágta szűrjéről az egyik vagy mindkét szűrgallér-tököt. Későbbi pásztorok elődeikre úgy emlékeztek, hogy azoknak a puszták felosztása előtt „dínom-dánom életük volt." A zsákból sohasem fogyott el a száraz hús. Főképpen tejjel és hússal, kásával és tarhonyával éltek. Utóbbiakat könnyű volt eltartani, azokból nagyobb mennyiséget tartalékolhattak. Este mindig főtt vacsora volt, kása vagy tarhonya. A fordított kását jó keményre főzte a lakos, a pásztorok bicskával darabolták és fogyasztották. A nagybarmoknál reggel is főztek, leginkább tarhonyát. Uzsonnára, néha vacsorára is, ha a baromban fejős jószág volt, tarhót (túrót) ettek. A főzéshez szolgafát vagy szolgavasat használtak. A cserénynél több is volt belőle, egyiken a lakos a tejet forralta, másikon a reggelit főzte. Főzés közben a bográcsot deszkából készített, fordított V alakú fedővel takarták le, hogy az eső vagy a szemét ne jusson az ételbe. 4 154 *