Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)

II. ÁLLATTARTÁS, PÁSZTORÉLET A SZANKI ÉS MÓRICGÁTI PÜSZTÁN - Pásztorélet a nagybarmoknál

A bográcstartó több formáját ismerték. Legegyszerűbb volt a természetes faág, ágas vagy görbe fa, amit alkalmilag vágtak az erdőben erre a célra. Ritkán vitték magukkal, használat után legtöbbször el is dobták. A cserénytől távol igen alkalmas főzőeszköz volt a uándorszolgafa, amely tulajdonképpen a gulyásbot. Ennek felső végét néhány helyen ferdén befúrták, s ha főzésre került sor, apró gallyakat kerestek és azokat a lyukakba helyezték. A botot ferdén a földbe szúrták vagy ürgelyukba dugták és kezdhették a főzést. A bográcsot a bot végén lévő ágacskák közé akasztották. Állandó szerszámuk volt a pásztoroknak a derékszögnél valamivel enyhébben hajlított vagy kifaragott valódi szolgafa, amelynek a földbe szúrandó végét kihegyezték, esetleg meg is vasalták. Felső szárát, amelyen a bogrács lógott, néhány helyen berovátkolták, hogy a bogrács le ne csússzon róla. A szolgavasat kovácsok készítették. Sarkait, felső végét, a derékszöget átfogó merevítőt rézkacsokkal díszítették, de a szárakat is gazdagon cifrázták. Felső ágán rézgombok tartották a bogrács fülét. Csak ünnepi alkalmakkor, s vendéglátáskor használták. A pásztorok a húst lehetőleg nem „egyenes" úton szerezték. Lopott vagy elbitangolt jószág gyakran megfordult a tanyákon, amelyet gazdája hiába keresett. Gyakran a rájuk bízott jószágból is vágtak fogyasztásra. Ha a nagybarmoknál valamelyik szép tinót vágásra kiszemelték, az állatot eldöntötték, majd gerincére fordítva szarvait jó mélyen belenyomták a földbe. így a jószág nem tudott felkelni, s megdöglött. Ha megnézte a pusztabíró vagy más hivatalos személy, s vágás nyomot nem látott a bőrén, elfogadta, hogy betegségben döglött meg a tinó. A bőrével elszámoltak a pásztorok, húsát megszárították, s hosszú ideig éltek belőle. Mesélték, hogy egyik régi pásztor az elfogyasztásra kiszemelt jószágot szarvánál fogva a földhöz kötötte, subába csavarta a fejét és megfolytotta. A csősz vagy a gazda azt hitte, magától döglött meg a marha. Szokás volt az is, hogy vizes rongyot gombolyítottak össze, kifeszítették a jószág száját és somfabottal a torkára nyomták a rongyot, hogy megfulladjon. A gazdának jelentették a kárt, az erőszakos beavatkozást az állatorvos sem vette észre. A húst aztán megfőzték és gyékényponyván megszárították. Egyik bujtár egész nap ügyelt rá, s hajtotta róla a legyeket. A juhászok szalonnás zsákban, a gulyások borjúbőr iszákban tartották élelmüket, íltóbbi sokkal alkalmasabb volt, mert a zsákot hamar átverte a zsír. Ahol azonban borjúbőr iszák nem került, ott a zsák is megfelelt. A szárított húsból levesbe is tettek, de nyersen is ették. Kihajtás előtt a bujtárok acskóba, vagy szűrujjukba raktak belőle, s a barom után haladva egész nap kenyér nélkül fogyasztották. Pihenő alatt néha szalonnát csurgattak, s ha volt egy kis dugott boruk, sokszor a számadó híre nélkül is, vígabban telt a napjuk. Borra leginkább úgy tettek szert, hogy a gazdáknak nyomtatáshoz lovat, tehenet, ökröt adtak ki, amiért ajándék bor járt. 4 155 *