Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)
II. ÁLLATTARTÁS, PÁSZTORÉLET A SZANKI ÉS MÓRICGÁTI PÜSZTÁN - Pásztorélet a nagybarmoknál
akiben megbízott. Ha mégis sikerült a barmot megdézsmálni, a kárért a lakos felelt, a számadó a kiszakított jószág árát levonhatta a béréből. Bármennyire éberen vigyáztak is, megtörténhetett a baj. Ha a lakos északról kerülte a barmot, délről meglophatták. Az öregbujtár jobban ismerte a pásztorokra bízott jószágot, mint a számadó. Minden darab fel volt nála jegyezve, bilyoggal, szarvállással, s hogy melyik gazdának hány jószága van a baromban. Az éjszakai őrzés szükséges volt azért is, hogy a jószág tilosba ne menjen. A csengőt, kolompot a legmozgékonyabb, legkószábbjószágra tették, mégis előfordult, hogy az kárba ment anélkül, hogy megszólalt volna a kolomp. Ha aztán a kukoricásban jóllakott, nagy csengettyűzve ment vissza a baromba. A XIX. században használatos jószágnevek nagy változatosságával találkoztunk. A névadás a gazdáknak és a pásztoroknak a jószághoz fűződő érzelmi viszonyát is jól tükrözte. Leggyakoribb ökörnevek voltak: Bojtos, Gallyas, Táblás, Gatyás, Hattyú, Jáger, Kalpag, Madár, Karvaly, Gyopár, Huszár, Betyár, Kártyás, Dudás, Kékes, Vadas, Sudár, Szegfű, Zsombó, Rojtos, Mákos, Sólyom, Komor, Kalabár Piros, Kabak, Kontyos, Nyalka, Vezér, Gyömbér, Rabló, Gyilkos, Zsivány, Csordás, Császár, Piktor, Dallos, Sugár, Göndör, Zsömbör, stb. Lónevek: Csinos, Kesely, Vércse, Szárcsa, Büszke, Julcsa, Tündér, Kánya, Dunyha, stb. A jószág jobb felismerése érdekében tartották nyilván a különleges szarvállásokat, így gyakoriak voltak pl. a Lamos szarvú, vagyis lefelé hajló, majd felpördülő és a salap szarvú, azaz lefelé álló, előre hajló, aztán felpördülő szarvú jószágok. A marhákra kolompot vagy csengőt kötöttek. A nagyobbakat a búcorgóbb jószágra tették, hogy észrevegyék, ha elkószál a baromtól. A falkában 10-16 csengő, meg 1-2 kolomp volt. Egyik kolomp a pásztoroké, másik a gazdáké. A pásztor a maga kolompját lehetőleg saját jószágára tette. A pásztor számára jól megválasztott, jó hangú, a többivel jól összecsengő kolomp nagy értéket képviselt. Volt, aki kolompját annyira féltette a tolvajoktól, hogy éjszakára levette a jószágról és a feje alá tette. A gazdák kiverés előtt saját névjelük bélyegével látták el a jószágot. A pásztorok nem is vették át az állatot bélyegzés nélkül. Ha a gazda mégsem bélyegezte meg a jószágot, azokat megbélyegezték ők. A pásztoroknak mind egyforma, kerek bélyegzőjük volt, azt megtüzesítve nyomták a megjelölni kívánt jószág bőrére. Ehhez a művelethez a jószágot ledöntötték, s úgy fordították, hogy a bélyegezendő oldala kerüljön felül. Előbb egy hosszú kötél közepét hurokra kötötték, majd beleakasztották a jószág nyakába, alul a négy lába között átvették a kötél végeit, a hátsó lábak mögött, csánkján felül, a horgosinán visszahozták. Egy ember elől a jószág fejét fogta kötéllel, kettő pedig a nagykötél két végét addig húzta, míg a jószág lábai össze nem csuklottak. Hasonló eljárással döntötték le a jószágot a heréléshez is. 4 150 *
