Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)

I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 5. Élet a pusztán - Behajtás, teleltetés

számára kellett. Az igás állatokat istállóban tartották, s azok szénát is kaptak. A növendék jószág szénás-sásas gazt kapott, hogy jobban éljen és fejlődjön. A heverő marha, míg a hó le nem esett, az akolból kijárt a gyepre legelni, de azokat kihajtották a hóban is, ahol néha csak szédelegtek. Az éves-két éves növendékeket néhol a nagyoktól elkülönítve tartották, mert azok a gyengébbeket elverték az élelemtől. Az akol a fészer előtt volt, s mikor esett az eső vagy a hó, a jószágok behúzódtak a fészerbe. Éjszakára az akolra rátették az ajtót. Az első világháború előtt a gazdák, de főképpen az uraságok akiokban teleltették heverő jószágaikat, csutkával, törekkel látták el azokat. Az igás jószágokat istállóban megkötve tartották, ezeknek szénát is adtak. A heverő marhákat, míg a hó le nem esett, naponta kiengedték a gyepre legelni. Csak éjszakára tették fel az akolra az ajtót. Az ellős teheneket is az akolban teleltették. A rossz idő nem ártott meg az ellős jószágoknak sem, ezek még jobban megéltek a csutkán és a töreken, mint a növendékek, mert ez a húsát jobban meg tudta tartani. A „rideg jószág" fogalma nem vonatkozott sem a jármos, sem a fejős, sem a hízó, hanem csak a növendék, „koplaló" jószágra. Ezek téli tartása, teleltetése is „rideg" módon történt. Abban az időben, amikor már szokássá vált a tengeriszárak levágása (ez előtt a földön hagyott tengeri kórókat a télen is kint járó jószágok, disznók legelték le), az akiokban ezen tartották, teleltették a jószágokat. Az elhanyagolt, lesoványodott marhákat - a pásztorok megjegyzése szerint - tavasszal szekérrel kellett kivinni a legelőre, mert annyi erejük sem volt, hogy saját lábukon hajtsák ki a gulyába. (A. L.) Kisparasztoknak aklos marháik nem voltak, az a nagygazdákra volt jellemző. Több jószágot könnyebb volt gondozni, az aklos teleltetéshez kevesebb munkaerő kellett, mint kisebb létszámú állományhoz. Az akiokban felgyűlt trágyát csak akkor hányták ki, amikor az már nagyon megnőtt. A szalma aljzatot az akiokban a jószágok által letaposott trágyára rakták. Nagyobb számú jószághoz a takarmányt két ember hordta be az akolba, s beleborította a jászolba. Még a vályú is az aklon belül volt. A vizet az itatáshoz az akol mellett lévő kútból nyerték és csatornán eresztették be a jószágokhoz. Ha a portán másutt is volt kút, az akol mellett másikat is ástak, hogy könnyebbé tegyék az itatást. így két ember kényelmesen elláthatta nagyobb számú, 70-80 jószág gondozását is. Az aklos feleltetés az első világháború végével szűnt meg. Az „úri gazdák" földjeiket kiadták bérbe, jószágot nem tartottak. Kisparasztoknak aklos marhájuk azelőtt sem volt. Minden jószágnak ég felé állt a szőre a tél végére, mivel egész teleltetési idő alatt nem vakarták. Tavasszal táblaként hullt le szőrükről a gané, a teheneket később is csak megszokásból vakarták. Az ilyen teleltetést a magyarmarha bírta, a tarka nem, viszont tíz magyartól fejtek annyi tejet, mint egy tarkától. A magyarmarha általában másfél liter tejet adott, de annak a teje csupa tejfel volt. Mint mondták, a magyar marha olyan szívós, mint a magyar ember. 4 118 *