Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)

I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 5. Élet a pusztán - Behajtás, teleltetés

Az aklos teleltetés után vált általánossá az istállós tartás. Leghamarabb az idősebb lovak kerültek be az istállókba. A csikó tovább bírta a rideg tartást. Télen egészen „leszőrösödött". Az idősebb lovakat csak igás jószágként tartották, szaporításra nem nevelték. Egy gazda általában négy lóval dolgozott. Két lóval kevesen jártak, több gazdának négy lovas fogata volt. (M. J.). A második világháború után a Hortobágy vidékén voltak gazdák, akiknek 20-3050 nagyjószáguk volt. Ezekhez a gazda 1-2 szabad, fiatal pásztort fogadott, akiknek lakás és teljes ellátás volt a bérük, emellett jószágtartás és „szabad lopás". Leginkább azok vállalkoztak erre, akiknek nem voltak szüleik, s otthon nem húzódhattak meg a téli időszakra. A teleltető bojtárnak egyébként havi fizetést adtak a gazdák pénzben. Terményben inkább csak az éves cselédeket fizették. Előfordult, hogy a gazda ígért a „hónapos cselédnek" egy mázsa búzát, de a bojtár nem akarván foglalkozni annak eladásával, inkább az árát kérte. A háború után megfogyatkozott a gazdák jószág állománya, nem volt annyi heverő jószág, hogy télére bojtárt kellett volna fogadni hozzá, ezért a nyáron bojtárkodó fiatalok télre a Nemzeti Vállalathoz szegődtek, ahol nagyobb fizetést kaptak, mint a gazdáknál.) M. J.) A gulyások számára, ha nem volt alkalmuk vagy lehetőségük teleltetésre szerződni valamelyik gazdához, legrosszabb volt a téli időszak. Az állandó mozgáshoz, tevékenységhez szokott pásztor nehezen tudta elviselni a tétlenséget és társtalanságot. A nagyobb tőkés juhászok 1918-tól kezdtek fogyatkozni. A kisjuhászok 15-20 birkával jártak a város közeli legelőkre. Az uraságnál nem tudtak elhelyezkedni. A legelők egy részét ekkor számolták fel, s a parasztok is kezdtek lemondani a juhtartásról, kényelmesebb életre vágytak. A juhászoknak nem volt kitől vállalni juhot, így csak a magukét szaporíthatták. Tavasszal is eljártak juhokat nyírni. Kétheti nyírás munkabéréből tehenet vehettek. Olyan juhász is volt, aki juhait eladta, s bánatában azok árát elitta. Az így tönkrement juhász végigjárta a legelőt, volt juhásztársai adtak neki egy-egy birkát, amivel újra kezdhette az életet. (M. M.) Akinek nem volt mit őrizni, paraszt lett. A pásztorélet és a földművelés párhuzamosságát legjobban a „magatarti" juhászoknak sikerült megvalósítani. A pásztorok között a legnagyobb jövedelmük volt. A város szélén igyekeztek házat venni, hogy télen, amikor naponként kihajtják a juhokat a legelőre, ne alkalmatlankodjanak azokkal a városban. (A. L.) Juhaikat öregségükre sem adták el, tovább pásztorolták azokat, s földjüket pénzért szántatták, arattatták le, vagy részibe adták ki megművelésre. Később, ha fia vette át a birtokot, s nehezebb volt a munka, az apa ment dolgozni és a fia őrizte a nyájat. Az a juhász, akinek szántóföldje is volt, már nem volt igazán juhász, de még nem is paraszt, hanem a pásztori kategória szerint is „magatarti ember". Aki fiatalabb korában nem volt juhász, s fiatalon nem gyakorolta a „mesterséget", s mégis szerzett 20-30 juhot, tartásukra rendszerint ráfizetett. A pásztorok kihasználták tájékozatlanságát, jószága kezelésében nem segítettek, s ahol lehetett, becsapták. 4 119 *