Janó Ákos: Hortobágy pusztáról fú a szél... Tanulmányok az alföldi pásztorkodás köréből (Hortobágy, Kiskunság) / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 62. (Debrecen, 2011)
I. PÁSZTOROK A HORTOBÁGY MELLYÉKÉN - 5. Élet a pusztán - Behajtás, teleltetés
szalmáért nem. Az istállóért adott egy húsvéti bárányt. Ha a juhász jó ismerőse volt a gazdának, az istálló használatáért nem kért tőle bért, de ha a juhászt ott érte a húsvét, akkor kérés nélkül is adta a bárányt. A juhásznak vigyázni kellett a gazda takarmányára, de még jobban az istállóra, hogy az tüzet ne fogjon, a jászol meg ne rongálódjon. Emiatt az idegen juhászokkal szemben a gazda gyakran bizalmatlan volt, s nem adta teleltetésre az istállót. A gazdának viszont a teleltetés után ott maradt a rengeteg trágya, ami sokkal többet ért neki, mint az almozáshoz elhasznált szalma. Az is hasznára volt a gazdának, hogy a tél folyamán, jobb idő esetén, de akkor, amikor fagyos volt a föld, a juhász ott legeltethetett a gazda vetésén, ami a veteménynek is jót tett, mert különben a búza vagy a rozs tavasszal lerogyott volna. (ü. J.) Újévtől ellésig az etetésen kívül nem sok gond volt a birkával. A juhász és a gazda csak nézegette azokat. Délután 1-2 óra között adtak az ürüfalkáknak egy kis szénát, az anyáknak lucernát, vagy vetett takarmányt, bükkönyt, herét, azután az itatás következett, s másnap reggelig semmi gond nem volt a birkákkal. A juhász este ritkán ment tanyázni más juhászhoz. A közfelfogás szerint a jó pásztor a juhokat el nem hagyja. Ha a gazdának 20-30 darab juha volt, azokat a városban teleltette, de nagyobb csapat számára ott nem volt hely. (E. J.) Elvétve a pásztoroknak is volt egy-két vékás földjük. Azt a pásztor maga művelte, míg a bojtárok a nyájjal vagy gulyával a legelőn voltak. A pásztorok soha nem a földből éltek, azt örökölték, vagy pénzért vásárolták. A megtakarított pénzt földbe fektették, mert jószáguk amúgy is elég volt. A pásztornak a fia az apjától nem kapott addig földet, míg élt. Ha a fiának kedve volt a pásztorsághoz, bojtár lett az apja mellett, de más pásztorhoz is elmehetett. Ha nem akart pásztor lenni, akkor lehetett napszámos. Az apa 14-15 éves fiának rendszerint adott egy borjút, ha az feljavult, a fiú eladta és vett az árából kettőt. így az apa már nem rendelkezett felőle. Amikor a fiú megnősült, s jól viselkedett, megválaszthatták pásztornak. Háza még nem volt, de majd azt is vehetett magának. Addig a fiú az apjánál lakott, vagy bérelt magának házat. A nagyobb gazdák télére jószágaik mellé gondviselőt fogadtak, s annak lakást is adtak. A pásztor ilyen helyen kihúzhatta a telet, nyáron meg kint volt a legelőn. A pásztor felesége, ha nem volt házuk, egész évben bérelt lakásban lakott, mert a bojtár felesége nem volt kint a legelőn. Akiben meg volt az igyekezet és volt hozzá szerencséje is, évek során házat, földet tudott venni, hogy tehetetlen öreg korára legyen neki mihez nyúlni, de aki arra született, soha nem hagyta ott a földért a pásztoréletet. Aki a pásztorságból paraszt lett, olyan ritka volt, mint a „fehér veréb". A legtöbb pásztor öregségében a városban lakott, ha volt jószága, tehene, tinója, résziben használhatott földet, hogy legyen télére takarmánya. A pásztorok inkább növendék jószágot tartottak, amit feljavítás után eladhattak. Vettek az árán soványát, de többet. Még „szakítottak is ki a farkából" házi szükségletre. A pásztor terményét azok a gazdák vitték haza annak házához, akiknek valamikor a jószágait őrizte. Akadt olyan ember, aki a jószággal való kupeckedésből 4 116 *
