Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"

Március végén meglett a váltás, a pusztaiak bekerültek a kiképzésre. Én is kértem az orvost, hogy nem fáj a lábam és jobban érezném magamat kint. Kiírtak, hogy hetenként menjek vissza. Bekerültem a Törzsosztályba a kiképzésre. - A fegyveres kiképzés, még a Levente kiképzéshez képest is nevetséges volt, egyszer voltunk Orosházán éleslövészeten. - A lovas ki- képzésre már több gond volt, egy Jászai nevű szentesi huszár hadnagy, az már katonásabb volt. Ment a lovaglás kengyel nélkül, ülésváltás, bukfenc és egyéb figura, majd kengyelben lovaglás, később távlovaglás, ami már kellemes is volt. - A kiképzés után, én a Törzsménekhez kerültem. - Volt a Ménesnél egy nagyhangú alhadnagy, de amennyire nagy volt a hangja, annyira jó ember volt. Debreceni ember volt, Kása Jánosnak hívták. Egyszer kérdezte tőlünk, van e debreceni közöttünk, én mondtam, hogy Debrecen mellé való vagyok balmazújvárosi. Ismerte az újvárosi jó lovas gazdákat is. Én azután, Pál fiam lettem neki. Eljött a kihelyezés ideje, mikor Gy. Molnár szolgálatvezető hozzám ért, kérdi tőlem, hogy van a lábam, mutassam. Lehúztam a csizmám, mikor meglátja a fekete kenőcsöt, a vérző sebet, csapott a kezével és ott hagyott. Ott maradtam, mustra lettem. - Majd Kása Alhadnagy úrhoz folyamodtam. A Kása alhadnagy úr bejavasolt a Ménes Osztály irodára írnoknak. Pedig arra nem volt kedvem, hogy asztalhoz legyek kötve. Fel lettem véve, már a következő nap be lettem ültetve. Két őrmester meg egy tizedes volt ott. - Az lett a dolgom, hogy hármasával indigóval vonaloztam, a lapokat, aztán írógépen gyakoroltam az űrlapokra a fejkvótákat beírni. Reggel nyolctól dél- után négy óráig volt a munkaidő, akkor a főnökeim elmentek, de elébem tettek vagy negyven lapot, hogy gyakoroljam és reggelre készítsem el erre meg erre. Hat óráig folytattam, reggel hattól szintén nyolcig, kész lettem vele. De az azt követő napokon is az ment annyira, hogy begyulladt a szemem. Orvoshoz kerültem, beragasztották, de mikor újra munkába álltam ugyan az ment. Újra véres lett a szemem, a Kása alhadnagy úr az iroda előtt beszélgetett egy őrvezetővel, mondom néki, nem való nekem ez az iroda. - Az őrvezető megfogja a vállam, „Te, gyere be a Cseh János helyére küldöncnek. Olyan jó helyed lesz, hogy na." Aztán karon fogott, bevitt a Gazdasági Hivatalhoz, Szigetvári alhadnagy irodafőnök elébe. „Alhadnagy úr ajánlom a barátomat a Cseh János helyére." Rövid számolás, írás és a G.H. irodára fel lettem véve küldöncnek. (Az átlépésemet hivatalból, majd elintézték.) Az őrvezető felvitt a szobájába, ahol szobaparancsnok volt és elhelyezett a saját ágya mellett. Már este, nem fogytunk ki a beszédből. Az őrvezetőt Szőke Gyula, Ártánd községi fiú volt. Nagyon jó barátok lettünk és nem mulaszthatom el, hogy már most bővebben ne írjam le, hogy attól a naptól, mi egymás nélkül nem jártunk. 1942 nyarán barátkoztunk meg és 1995 Karácsony hetében, hintettem három marékföldet a barátom koporsójára, az ártándi temetőben. Azt hittem, azzal vége lett a kettőnk barátságának. Nem lett vége, 2003-ban a barátom fia, Szőke Gábor mezőgazdász családjával meglátogatott, 2007-ben Dr. Szőke Gyula közgazdász, a barátom idősebb fia szintén felkeresett és elvitt az Édesapja sírjához. És ez nékem, olyan nagyon, de nagyon jól esett. Másnap már helyt álltam az új beosztásomban, még az sem bántott, hogy a Levente szakaszparancsnok helyettese, a katonaságnál küldönc lett. - Megkaptam az utasításokat a mihez tartáshoz, a felelősség a pénzzel való pontos elszámoláshoz, mert nagyon sok pénzzel 93