Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"

kellett elszámolni amit a táskában kivittem, amit behoztam, mivel a Gazdasági Hivatalnál nagyon sok pénz megfordult. Kaptam egy irónt és egy noteszt, hogy jegyezzem amit felvettem és amit leadtam, mert ha a pénzt eltévesztem, azt meg kell térítenem. - A két és fél év alatt nem történt meg, hogy az utolsó fillérig, ne tudtam volna elszámolni. - Egyszer történt meg, hogy mikor a vonalon elszámoltam, tíz pengő maradt a táskámban, egyik asztalnál sem hiányzott. - Este felhívtam a postát, a kisasszony jelentkezett. Kérdeztem, nem lett e hiánya. „Jaj, dehogy nem, tíz pengőm hiányzik, nem alszom az éjszaka." „Aludjon csak nyugodtan, meg van a pénze. Reggel meg fogja kapni." Az a nő annyira hálás lett, hogy nem győzte köszönni. - Pedig maga katona. - Pedig nekem, ha meg tartom, ötvennapi zsoldot jelentett volna. A noteszre nem lett nekem szükségem, a fejembe minden tisztában volt, megtért nekem a fejemben, tisztán minden, nekem az csak szórakozás volt. Az is nagyon jó volt, hogy az épület másik fele a parancsnokság volt, ahol szintén egy magamfajta paraszt fiú volt a küldönc. Kunmadarasi határban száz hold földjük volt Csatári Ferinek hívták. De jól megértettük vele is egymást, de megtanultuk az időnket jól kihasználni, de sok félórát elidőztünk a park hűs fái alatt lévő padokon, mert a Feri is jó társalgó volt. A Szőke Gyula barátommal pedig, szabad időnkben, a kis Krucsó kocsmában, de sok kellemes órákat, félnapokat eltöltöttünk egy-egy Dáridó vagy Pántlikás üveg bor mellett. A barátom nagyon mértékletes volt, soha nem mentünk túl az egy literen. Gyula barátom is nagyon szerette a magyar irodalmat, még maga is próbálgatott verselgetni. Én Mezőhegyesen is megvettem hetenként a magyar klasszikusok sorozatát és a nemzeti könyvtárit. Ott mindenki, az altisztek is, még a Hivatal főnöke, Tótfalusy Menyhért őrnagy úr is végtelenül rendes ember volt. - Egy érdekes esetet felidézek. Még ott is került virtuskodásra sor. A Sípos szakaszvezetőt is mindég hajtotta a vére, Pista komám birkózzunk egyet, az őrnagy úr szobájában a süppedő szőnyegen. Hogy gondolsz olyat,- mondtam neki, de meg fogott és nem hagyott békét. Gyengébb volt mint én, kapaszkodott még a szekrény sarkába is és megrándult úgy, hogy a tetején lévő herendi szobrocska, mely egy legelő kancát és egy ágaskodó mént ábrázolt, leesett és a mén egyik lába letörött. Megijedtünk, levittük a suszter műhelybe, hogy szurokkal megragasszuk. Mondják, hogy timsóval kell azt megragasztani. Lett is olvasztva timsó és olyan jól sikerült a ragasztás, meg sem látszott. - Én akkor eljöttem szabadságra, mikor bevonultam, mondja Sípos, hogy baj van. A múlt héten esőre állt az idő és a timsó megengedett és leesett a ló lába, éppen mikor az őrnagy úr benn volt. Mi nem vállaltunk semmit. Lehet, az asszonyok törték el, mikor takarítottak. Nehogy te elvállald. Engem is hívatott az őrnagy úr, hogy tört el a porcelán. Szolidaritásból én se vállaltam. Láttam, hogy az őrnagy úr haragszik, engem nagyon bántott a lelkiismeret, hogy annak a jó embernek nem mondtuk meg az igazat, úgy sem csinált volna belőle nagy kérdést. Engem ma is bánt. Az őrnagy úr látta, hogy nekem ott is gyakran könyv volt a kezembe. Azt mondja egyszer. Te rád bízom, a Kaszinó könyvtárából a feleségemnek, pár kötet könyvet hozol. Nagy tisztességnekvettem, hogy a Nagyságos asszony olvasnivalóját én válasszam meg. Jókaitól vittem 94