Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"

is feles volt. Mi azért, hogy csak fél részesek voltunk, mi neveltük a legtöbb lábasjószágot. Jó féró'helyet, istállót meg szívesen biztosítottak, hogy trágyát termeljen. És ami jó volt, a gulya ott legelt és naponta láthattuk az állatainkat. Lajos öcsém betegségéről. Testvérem négy éves korában tífuszos beteg lett, annak a következményeként, tizenegy éves korában súlyos betegségbe esett. Községünkből három gyerek került be a debreceni kórházba. Egy gyerek meghalt, kettőjüket, mint menthetetleneket a kóráz kiadta. Akkor nem volt mentő, szüleim a vonaton hozták ki, az állomástól, a tizenegy éves gyereket ölbe. Az öcsém az anyám ölében már el volt alélva, anyám fohászkodott:"Édes jó Istenem, add vissza a gyermekemet!" Apám az orvosért szaladt, hátha még segíthetne. A fiatal orvos, Ivánka Gyula jött is. Az áldott jó orvos mindent elkövetett, hogy a súlyos beteg gyermeket megmentse. Anyámnak pontos utasításokat adott, hogy mit tegyen. Anyám az orvos utasítását pontosan követte, állandóan a gyermeke leheletét leste. Az orvos naponta, néha többször is jött, injekciózta a beteget. Anyám már kérte az orvost, hogy fizethessenek, az orvos rákiáltott anyámra: „Pálné, azon vagyunk, hogy a gyermekét megmentsük, egyébbel ne törődjön." Karácsony estén adta ki a kórház az öcsémet, már tavaszodott, mikor az orvos a szülőknek kijelentette, gyermekük túl van a krízisen és méltatta az édesanyát is azért, amit megtett a sírszájától visszahozott gyermekéért. Méltatta azért is, mert a Németi Pityu, a másik menthetetlennek vélt gyerek meghalt. Ott a nem megfelelő betegápolást hiányolta. Dr. Ivánka Gyula vadász is volt és megígérte Lajos öcsémnek: „Lajcsikám, ha megerősödöl, eljössz hozzám és kapsz tőlem egy libát." Meg is tartotta a szavát, adott a betegének egy lőtt szárnyú vadlibát. Mi nem laktunk a Horton állandó jelleggel, csak munka időben. Anyám állandóan otthon volt két jó tehénnel, azokból vitte a háztartást. Lajos öcsémet, mint halálból mentett gyermekét, maga mellett tartotta, még a széltől is óvta. Nagyon megviselte a betegség, évek múlva erősödött meg. Abban az időben a növekvő legényke, tizenöt éves korában kijárta a tánciskolát. Nekem is elkészült az új ruhám, a görbeszárú fényes csizmám és 1934 őszén tánciskolás lettem. Az egy felemelő érzés volt, mikor surmó legénykék a lányokkal kezdtük a tánclépéseket, majd az össztáncra felkérni a lányokat, fejet hajtva az anyjától. A táncok melyeket tanultunk a csárdás, a sor magyar, a magyar kettős, a magyar szóló, a fox, a rumba a keringő. A fiuknak illett, hogy a lányok közül állandó táncosa legyen, ki a próba bálon feltűzze a mellére a jegecskét és elfogadja az ajándékát. Karácsony hetére véget ért a tánciskola. A lányok a mamájukkal, a gazdamamával már elmehettek a bálba. Mi fiúk, csak ha a tizennyolc évet betöltöttük, de a kocsma küszöbét is akkor léphettük át, körtagok is akkor lehettünk. Mire mi fiúk a bálba mehettünk, a táncosaink már menyasszonyok lettek. Rideg paraszti szokás volt, ha a tizenöt éves fiú kijárta a tánciskolát, kint lett a fekvőhelye az istállóban, a lovak mellett és akkor fekhetett vetett ágyba, mikor megházasodott. Én is öszszeraktam egy öreg ágyat a lovak mellett, bele egy szalmazsákot, a hat rackabőrből készült bundát. Eleinte szólt apám három órakor, majd megszokta a szemem és idejére ébredtem. A sorozáskor a szememmel rövidlátónak könyvelhettek el, gondoltam, hogy azért nem 88