Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"

Néztem a szikkadt parasztembert és az jutott az eszembe, hogy a Varga Antal tanítónk, egyszer azt magyarázta a Veres Peti apjáról, hogy külföldön jobban ismerik a Peti apját az írásairól, mint Balmazújvároson, a szülőfalujában. - Mint gyerek, egyszerű parasztemberként ismertem meg. Ma tizennyolc kötet könyvére emlékszem és a társaságában töltött élményekre. Onnan tértem ki, hogy a sárkány eregetésben a szülők is örömüket lelték ami érthető is volt, mert az a látvány, amit a papírsárkány nyújtott, nagyon szép emlékként maradt meg a gyermek emlékezetében azért is, hogy azokat a gyerekek, mint minden játékukat, maguk készítették el maguknak. A mai gyerekek azt a felemelő érzést nem ismerik, főleg amit a sárkány elkészítés a magasba eregetése, annak álomszerű látványa nyújtott, az feledhetetlen. De annak is meg lett a veszedelme. A kontár sárkányozók, az utcán szaladgáltak csomagoló papírból készült sárkányaikkal, melyek a villany-vezetéken felakadtak és ott csüngtek a dróton. Majd a hatóság megtiltotta ki is doboltatta, hogy a község területén, súlyos büntetés terhe mellett a sárkány eregetés szigorúan tilos. Majd az is megtörtént, hogy a községnek a hajdúja megjelent, hogy a következő esetben a szülőket büntetik meg. Még a libalegelőn eresztettük fel a sárkányainkat, ott meg a rosszmájúak beleparittyáztak, tönkretették. Azzal aztán végleg megszűnt az álomsárkány. Egyedül én tartottam meg. Esténként még feleresztettem, hogy az esti tanyázáson élményt nyújtson. Mikor már sötétedett, hogy nem is látszott, akkor szedtem lejjebb, mikor már csak a suhogása hallott, majd megjelent a kémények felett, mint szelídített jószág, elibem szállt. Végül annak is az lett a sorsa, hiába volt jó egerésző macskánk, az egerek megrágcsálták. így múlott el minden, ami valamikor szép volt, csak az emléke maradt. A hatodik iskolaévünk is elérkezett 1931 szeptemberében. Tanítónk az első tanítónknak a testvér öccse, Győrfi János lett, mint kezdő tanító. Az osztály létszáma is nagyon leapadt, sokakat már a szülők is kivettek az iskolából, mert szükség volt a munkájukra. Tanulás is, már inkább ismétlés volt és kortárs irodalom. Újra lett kézimunkázás, szerepelés, dicséret is. A bizonyítványom szín kitűnő. Tavasszal a tizenkét évesek konfirmáltunk, a Pünkösd ünnepén vettük fel az első Úrvacsorát. Év végéig már alig néhányan jártunk. Június 16-án vizsgáztunk és kaptuk meg a bizonyítványt. Délután lett a ballagás úgy, hogy két hold tengerit lókapáztunk meg a Telekföldön a két lovat vezetve és vigyázva, hogy a lovak a sarkamba ne lépjenek. Az lett az igazi ballagás, mellyel kiléptünk a dolgos életbe. Apámtól hazafelé, átvettem a gyeplőt, ostort, hogy a lovakat hajthassam. Még az elmaradt, hogy az ötödik osztály végeztével, a tanítóm felhívatta anyámat, hogy járassanak engem a Polgári iskolába, jól tanulok és jó a kézügyességem. Anyám azt felelte rá, „Tanító úr, én vagyok a férjem mellett a mindenes, a határba is. Nehezen vártam, hogy a gyermekem belenőjön és leváltson. Meg paraszt volt nekünk tanító úr, minden fajtánk." így maradtam meg parasztnak és nem is bántam meg. Vonzott a határ, a természet, vonzott a földműves munka és szerettem dolgozni. Naponta mentünk apámmal a határba, apám sokat kaszált addig, míg annak az ideje volt. Én meg, ahogy száradt a rend gyűjtöttem 79