Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"

a szénát. A lovaink is ott legeltek a béklyóban, azokat is vittem itatni, naponta háromszor is a gulyakúthoz. Nagyon jól éreztem magamat a Hortobágy szélen, a nagy természet ölén. Naponta volt munka, ma kapáltunk, majd kaszált apám. Most megemlékezek életem egyik érdekes esetéről, ami reám jellemző lett az életem folyamán. - Néhány nap múlva, mikor az iskolának vége lett, elmentünk apámmal Hajdúböszörménybe homokért, mint minden évben. Mindég kellett a homok, agyagpadló volt az egész lakás. Anyám hetente mázolta agyag lével, azt mindenkor le is homokozta, de ahol baromfi, kacsa volt az udvaron, azoknak is kellett, hogy homok legyen az udvaron. Már hazafelé jöttünk a szekér homokkal Böszörményből, mikor a Fehértói úton átjöttünk a vasúti sorompón, a kocsma előtti téren zsibvásár volt. Apám a kezembe adta a gyeplőt, ostort, hogy széjjelnéz. Engem is érdekelt, a kerékküllő közzé akasztottam a gyeplőt és elmentem apám után. - Mire megtaláltam, apám már vett egy tengernád ostornyelet egy pengőért és egy szíjostort harminc fillérért. - Én is megláttam a földön, újságpapírra rakva égy könyvet, zöldvászonkötésben, aranyos betűkkel, napsugárral: a címe - A MŰVELTSÉG UTJA első kötete. Kezembe veszem, nézem, több önálló cikk a tudomány minden ágáról. - Mondom apámnak, vegyük meg nekem. Hogy adnák, kérdi apám, ötven fillér mondom. „Óh gyermekem, egy olyanért annyit adni," de csak megvette negyven fillérért. Boldogan tettem a hónom alá és elindultunk a szekérhez. Közben apám meglát a földön egy papíron sok csecsebecsét, nézi. „Ez meg a mi tizenhatos huszár sapkarózsánk volt, ez meg a mentegombunk. Kérdi a fiútól, hogy adja. Mutatja, hogy ez hat fillér, ez két fillér, ezekből meg hatot adok két fillérért. - Végül apám megvette, az egészet tizenhat fillérért. Tele lett vele a pusziizsebem. Mikor elindultunk a szekér homokkal, engem nem az új szíjostor érdekelt, hogy én hajtsam a lovat, hanem a könyv. - Mindjárt, ahol kinyitottam a könyvet, a „Csillagvilág", alcíme: „Pillantás a végtelenbe" Már a cím is elragadta a fantáziámat, mint tizenharmadik éves paraszt filkónak. Végig lapozom a húszoldalnyi cikket, már az is nagyon megfogott. - Már az iskolában is tanultuk, hogy a Föld a Nap körül kering, a Hold meg a Föld körül és hogyan jön létre a nap- és a holdfogyatkozás, de a könyvben már a Végtelen, a Mindenség megismerése volt elvetve, ami azonnal elfogott. Apám már a városban is mondta, ne olvassak már a szekéren, mond, aki meglátja. Nem tudtam letenni, nagyon érdekes volt. - Nagyon érthetően volt lefordítva németből, nagyon elragadott. Azzal kezdte, hogy a nap a tenger felett lenyugodott, elszórta utolsó sugarát, hogy az is elmúljon és az égen felragyogtak a csillagok, a hold sarlója is előtűnt. - Aztán kezdte a Hold távolságával, mennyi idő alatt érné el a gyorsvonat, a puskagolyó, majd a Nap távolságát érzékeltette, a belső, a külső bolygók ahogy távolodnak és még akkor itthon voltunk a saját portánkon. - Majd az fogott meg már nagyon, mikor a hozzánk legközelebbi Naprendszer távolságát érzékeltette úgy. Ha a Föld és a Nap távolságát úgy vesszük, mint egyik szemünk a másiktól, akkor a legközelebbi naprendszer hozzánk tizenhatezer méter. (Ahonnan a homokot hoztuk, az csak tizennégy km volt.) Már ezt is nehéz volt felfogni, pedig ez is elenyésző a csillagvárosunk, a tejútrendszeren belül. A tejutat pedig milliónyi hasonló, sőt nagyobb rendszerek alkotják, ahol már a távolság méréséhez is, a fényterjedési 80