Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)
Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"
Innen veszem a kezdetet, Balmazújvárosnak az úgynevezett Alsóvégén, az Árpád utcán, a „Függetlenségi 48-as Kör" vonzáskörében. Itt ringatták a bölcsólét, úgy az édesanyámnak, mint az édesapámnak. Az apai ház a Körön túl, a faluvégéhez a negyedik ház volt, az anyai ház a Körön innen a negyedik ház és a Bordás közben az első ház az Árpád utcához volt az anyai dédanyámnak a háza. Ezekhez a helyekhez fűzött engem a kora gyermekkor úgy, ahogy a szüleim hol az egyik, hol a másik háznál laktak. Kezdem az apai házat. Öreg, kontyolt nádfedeles ház volt, még az utca rendezés idején, az 1820-as években épült a nyolcszáz öles, nagy jobbágy- telekre. Már, Pál János apai nagyapám is ott született 1852 évben, ki meg- halt fiatalon 1902-ben. Ott élt apai nagyanyám, Szilágyi Zsuzsanna, kinek tizenegy gyermeke született, apám a nyolcadikként. Egy gyermek halt meg kicsi korában. Apámék tízen nőttek fel öt fiú és öt lány. Hiába rendelkezett a család nyolc hold jó földdel, de a tizenegy tagú családnak nem adott elég munkát, azért az öt fiútestvér közül négynek cselédnek kellett állni. Apámat is tizenegy évesen kivette nagyanyám az iskolából és az egyik rokonhoz liba, disznópásztornak adta. Apám tizenkét évig szolgált a más kenyerén. Az utolsó nyolc évet egy gazdánál szolgálta le, kire mindenkor jó szívvel emlékezett, ahol kész gazdálkodóvá érett. Apám a keresetét megbecsülte, kamatoztatta is úgy, hogy huszonkét éves korára már lovat, gazdasági felszerelést, bérletes földet vehetett volna ahhoz, hogy gazdálkodáshoz kezdjen. Már katona volt, mikor kiütött az első világháború, az elsők között kikerült a harctérre. Négy évet, négy hónapot harcolt az orosz, a román, az olasz fronton, ahol kétszer sebesült. - Mielőtt a harctérre került, a tisztességgel megkeresett kis vagyonkáját pénzzé tették és betették a bankba, hogy kamatozzon. Hazatérte után kivette pénzét a bankból, a tizenkét évi szorgalmas munkával megszerzett keresetét. Kapott is egy köteg fehérhátú pénzt és még aznap ugyanannyit kapott az ócskavasastól egy repedt öntöttvas üstért, ami egy pakli gyufát ért és az lett a mindene hazatérte után. A szülő sem tudta segíteni. Debrecenbe ment dolgozni, hogy rendes ruhája legyen és egy karikagyűrűt vehessen. A két idősebb testvérnénje és a két sógora kik nem voltak a háborúba, még azok segítették valamivel. Tervezte a házasodását, mert az idő is eljárt felette. Hogy is magyarázta apám, mert ő mindent elbeszélt. „Ki-kiálltam az utcaajtóba. Anyátok gyakorta vitte a darálni valót a daráló malomba. Takaros, erős lány volt, gondoltam, hogy ilyen feleség kellene nekem. Meg szólítottam, udvaroltam neki, hát jó órában." - A házassági levelükön ez áll: Pál István 28 éves, református, földműves. - Csobán Erzsébet 19 éves, református, háztartásbeli. Esküdtek 1919. február 16-án. - Ott van a keresztlevél is: A gyermek neve: István, született 1920 január 29-én. Apja neve: Pál István. Anyja neve: Csobán Erzsébet. Reformátusok. Röviden ennyi. - A megszületett gyermek, az már én voltam. Szüleim házas élete is, már keserűséggel kezdődött. Mint általában, úgy anyámnak is, szobabútort csináltatott volna nagyapám, ami mindenkor egy tehén árába került. De szüleim azt indítványozták, hogy adja idesapám inkább a tehenet, majd szerzünk bútort azután. így anyám a tehenet vitte a házasságba. A tehén rövidesen meg is ellett, gyönyörű üsző borja lett. Abban látták a fiatalok a boldogulásukat. Egyébként is azok voltak. Mire én megszülettem, már öt hónapos volt a borjú is. Akkor szállták meg Balmazújvárost 65
