Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Győrfi Péterné: Családom története

A korabeli gépkocsin Papa katonatársaival 1939. február 9-én bevonult katonának. A tényleges katonaidőt Kassán töltötte le. Később sok érdekes történetet mesélt el a rideg katonaéletről. 1940 decemberében leszerelt, de utána sokszor behívták. A magyar területek visszafoglalásánál végig ott volt. Gépkocsizóknál „szolgált", az pedig gyorsan mozgó alakulat, így hát Ő mindenütt ott volt. A huszti várba elsőnek lépett be egy katonatársával. Mindenhol ünneplés, lelkesedés. Ki gondolta, hogy mi lesz a vége? A háború vége felé felterjesztették a „Kis ezüst" éremre. Ő így emlegette. Pontosan nem tudom, mi ez, de nagy kitüntetés volt. Szerencsére ezt már nem kapta meg, mert '45 után biztosan meghurcolták volna érte. Amikor megindult az oroszok elleni háború, azonnal „sasos" behívót kapott. A sasos behívó azonnali jelentkezést jelentett. Kassára kellett bevonulni, onnan vitték a frontra. A Dnyeper folyóig jutottak, ott Dnyepropetrovszknál sebesült meg először. Ez egy „szerencsés" sérülés volt. A bokáját lőtték át. Elől ment be a golyó és a sarkán jött ki. Úgy mesélte Papa, hogy sebesülten hátra tudott kúszni és ott ellátták ideiglenesen a sebét. Aztán vonatra rakták a sebesülteket és hazaszállították. Ez kórházvonat volt, itt ellátták a betegeket útközben is. Budapestre szállították őket. Papa a hatos helyőrségi kórházban volt. Onnan írt haza, így mindenki megnyugodhatott az állapota felől. Előtte azonban már hallották, hogy Pesten van sebesülten. Ugyanis egy újvárosi ember az ápolók között volt, ők kötözték be Papát. Az a katona írt a családjának és megírta, hogy Zsúpos Jóskának a lábát lőtték meg, ők látták el először, mint sebesültet, és ahogy ez már lenni szokott, egy-kettőre átalakították a történetet. Már azt mondogatták, hogy odavan az egyik lába. 44