Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Győrfi Péterné: Családom története

mintha sehogy sem értené, mit akar tudni a katona. Azt csak nem mondhatta, hogy ellenük harcol. Végül Szabó dédmamám szólalt meg: „Meghalt." Ez meg édesanyámnak esett nagyon rosszul. Közben Pénzes Sándor bácsi, ahova mamáék átmentek, eltűnt. Az oroszok elvitték. Ugyanis a katonák a nagy sárba szekérrel jöttek, a lónak húzták a szénát, az öreg Sándor bácsi pedig morgolódott: „Hé! Nem a Csáti szalmája ez!" Hogy miért, Mama sem tudja, de Sándor bácsit a katonák átvitték a mamáék tanyájába. Később visszaengedték. Ködös, esős idő volt, az oroszok az ázott, sáros köpenyüket a szobában a kemencére teregették, úgy szárították. Mama végül úgy döntött, hogy itt nem marad a gyerekkel, hanem menjenek át a nem messze lévő Berzéki tanyába, ahol Tar Józsi bácsiék voltak a bérlők. Tarné Esztike néni a Szabó dédnagymamám keresztlánya volt. Józsi bácsi bunkert ásott, azt kibélelte szalmával, arra pedig tengeri csutkát rakott. A Pénzes Sándor bácsiék tanyájához nagyon közel volt a Nádasdi István bácsiék tanyája, annak a háta mögött az oroszok lövészárkot ástak. Mellette kellett elmenni, mert azután kb. 400 m-re volt a Berzéki-tanya. Az oroszok mamáékra fogták a puskát, amint ott elmentek, de mama már nem bánta, bármi lesz is, továbbmentek. Végül nem történt baj, elengedték őket. A Berzéki-tanya is tele volt oroszokkal. Szerencsére Tar Józsi bácsi észrevette a két aszszonyt a gyerekkel, levitte őket a bunkerbe. Ott ültek a szalmán egész éjjel, fent pedig lőtték egymást a németek és az oroszok. Ott is maradtak abban a tanyában, de haza kellett járni etetni. Otthon volt két fejőstehén, borjú, tyúkok, csirkék, pulykák, hízók. Nem mamáék jártak haza etetni, hanem Tar Józsi bácsi a fiával. Ez a fiú még nem volt katonaköteles. Ez így ment egy rövid ideig, de aztán Józsi bácsi úgy döntött, hogy át kell hozni a teheneket, mert nagyon veszélyes volt nekik is átjárni. Ennivaló volt bőven, eladni semmit sem lehetett. Tej, vaj, túró, húsféle, minden ott volt. Csak az élet volt egy örök rettegés. A disznók, baromfiak ottmaradtak a tanyában. Az oroszok feltörtek minden ajtót, az egyik szobába be volt borogatva a sok búza, ezt már aratás után nem tudták eladni. Mire egy alkalommal hazamentek széjjelnézni, a disznók a szobában a búza közepében feküdtek. Az oroszok agyonlőtték a disznókat, amennyi kellett nekik, ellátták magukat. Egy alkalommal Pénzes Sándor bácsiéknál megfőztek egy csomó húst. Annyi eszük nem volt, hogy a lábasból egyék ki. Kiborították az asztal közepére, onnan ették fel az asztalról. Néhány hét múlva - ez már novemberben volt - kijött a tanyára Zsúpos Gábor bácsi, édesapám bátyja. Az öt Zsúpos fiú közül őt nem vitték el katonának. Ő volt a legerősebb, legmagasabb, de lúdtalpa volt. De jól jött ez akkor! Nanuka, az édesanyám édesanyja már nagyon ideges volt, hogy mi lehet a lányával, a kis unokával és az anyósával a tanyán. Gábor bátyám vállalkozott erre a cseppet sem ve35