Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Győrfi Péterné: Családom története

Édesanyánk Háborús idők következtek, mama gyakran maradt egyedül. Esküvőjük után, 1942 tavaszán kiköltözött a fiatal pár a tanyára. Papát többször is behívták katonának. Édesanyám elmesélte, hogy hogyan jelentek meg a tanyában először az oroszok. 1944 októbere volt. Mama a góréból szedett ki csöves kukoricát. Addigra ugyanis igyekeztek mindent betakarítani, tudván, hogy közeledik a front. Férfi nem volt odahaza, édesapám is és nagyapám is oda voltak a háborúban. Amikor édesapám a behívót megkapta, odaadta a tengeritörést, csutkavágást az itthon maradottaknak, pénzért. (Milyen is az élet?!) Nos, mama kukoricát szedett ki a góréból, amikor lovasok jelentek meg. Hirtelen megörült, azt hitte, hogy csendőrök. Az öröm egy pillanatig tartott. Azonnal látta, hogy ezek nem magyarok. Lovas kozákok voltak. Közrekapták, magyaráztak, lehet, hogy kérdeztek volna valamit, de mama nem értette. Aztán elmentek, a tanya melletti kukoricásban vágtattak keletnek. A tanya bejárója nyugatnak ment, arról jöttek. Aztán azon a dűlőn nyargalásztak, amelyiken ma a Gazdaszövetkezet gazdasági épületei vannak. Mama és Szabó dédnagymamám ketten voltak a tanyában és a két éves Jóska testvérem. Én egy hónap múlva születtem meg. de addig még mennyi minden történt! Mama és dédmamám első ijedtükben átmentek a szomszédba, Pénzes Sándor bácsiékhoz. Ott aztán döbbenten látták, hogy az egész szoba tele van oroszokkal. Az egyik orosz katona a puskáját pucolta, közben mamát kérdezgette, hogy hol a gyermek apja. Mama úgy tett, 34